A június a szokásos, izzasztó forrósággal érkezett, de éjjel egy hidegfront vonult át felettünk, és a rádióból mást se lehetett hallani, mint az évszakhoz képest ilyen meg olyan rekord minimál-hőmérsékleteket. Tizenöt fok körüli adatok voltak, ami nem annyira vészesen hideg, ám a hetek óta tartó harminc feletti meleg után mintha az Északi-sark támadott volna le bennünket. Legjobb barátnőmmel, Ronnie Sims-szel a lehúzott ablakokon beáramló hűvösben ücsörögtünk a dzsipemben. Ronnie ma töltötte be a harmincat. A „milyen érzés átlépni a harmadik X-et” volt a téma és más csajos dolgok: szex, pasik, vámpírok és farkasemberek, vagyis a szokásos. Csupa szimpla csacskaság, pláne, ha még azt is hozzáadjuk, hogy ő civilben magándetektív, én meg amolyan

zombikeltő volnék.

    A házba is bemehettünk volna, de a sötétedés utáni kocsiban ücsörgésnek

valahogy sokkal meghittebb a hangulata. Vagy az is lehet, hogy csak a tavaszi szellő simogatása és a múltból felbukkant régi szerető kezének emléke tartott kint bennünket.

    – Jó, hát akkor farkasember. Senki sem tökéletes – konstatálta éppen Ronnie – Járj vele, feküdj le vele, aztán menj szépen hozzá. Én egyértelmûen Richardra szavazok.

    – Tudom, hogy ki nem állhatod Jean-Claude-ot.

    – Ki nem állhatom?! – olyan erővel kapaszkodott az ajtóra szerelt kapaszkodóba, hogy majdnem letépte. Magában biztos éppen tízig számolt. – Ha olyan könnyen tudnék ölni, mint te, már két éve kicsináltam volna a rohadékot, és akkor most nem lenne ilyen zavaros az életed!

Enyhén szólva. Bár…

    – Nem szeretném, ha meghalna, Ronnie.

    – Anita, ez egy vámpír! Már réges-rég halott!

Meredten nézett rám a sötétben. Meleg szürke szemei és ezüstös szőke haja már-már fehéren derengett a csillagok fényében. Arcának kontúrja élesen emelkedett ki az árnyak kontrasztjából, akár egy modern festményen. A tekintete azonban rémisztően eltökélt volt. Ha az én tekintetemben csillog ilyen indulat, általában erősen kell koncentrálnom, nehogy valami butaságot csináljak, és még csak eszembe se jusson kinyírni Jean-Claude-ot. De Ronnie nem volt gyilkos típus. Eddig mindösszesen kétszer ölt életében, és mindkétszer az

én életemet mentette. Arra viszont képtelen lett volna, hogy hidegvérrel levadásszon valakit, még ha vámpír is az illető. Nem kellett hát visszafognom, úgysem tenné meg.

    – Régebben én is azt hittem, tudom, ki halott és ki nem – csóváltam a fejem – De hidd el, nem olyan éles a határvonal.

    – Elcsavarta a fejedet – jelentette ki.

Lehajtottam a fejem, és az alufólia hattyút bámultam az ölemben. Deirdorfs és Hart-nál, ahol vacsoráztunk, nagyon erősek a maradék becsomagolásában, állatformájú batyukat készítenek, kinek milyen állat jut – nekem most éppen egy hattyú. Kezdtem unni ezt a vitát.

    – Az ember szeretői általában elcsavarják az ember fejét, ez egy ilyen műfaj.

    A frászt hozta rám, olyan erôvel csapott rá a kesztyűtartóra. Biztosan bizsergett tőle a tenyere.

    – A fenébe is, Anita! Ez éppenhogy egy tök más műfaj!

    Ma valahogy nem akartam Ronnie-ra berágni. Azért vittem el vacsorázni,

hogy feldobjam, nem pedig azért, hogy veszekedjünk. A fiúja éppen valami konferencián volt, Ronnie-t meg eléggé kikészítette, hogy pont ezen az estén maradt egyedül, ráadásul ez a három X is… Megpróbáltam hát felvidítani, ő viszont nyilvánvalóan azon dolgozott, hogy engem a padlóra küldjön.

    – Figyelj, se vele, se Richarddal nem találkoztam már vagy fél éve. Egyikkel sem járok, úgyhogy akár ugorhatnánk is. Most kivételesen eltekintenék a vámpíretikáról szóló prédikációdtól.

    – Fából vaskarika – felelte mérgesen.

    – Mármint micsoda? – néztem rá.

    – A vámpíretika.

    Elhúztam a számat.

    – Vámpírölő vagy, Anita. Emlékszem, még te magad magyaráztad egyszer, hogy ezek nem szimplán srácok hosszú szemfogakkal. Hanem szörnyetegek.

    Besokalltam. Kinyitottam a kocsiajtót, és már félig le is csúsztam az ülésről, amikor Ronnie elkapta a vállam.

    – Ne haragudj, Anita. Tényleg sajnálom.

    Nem fordultam vissza, csak ültem, és kilógattam a lábam a hûvös levegőbe, amely lassan bekúszott a kocsiba is.

    – Akkor akadjunk le végre a témáról, Ronnie. De tényleg.

    Áthajolt az ülésen, és egy pillanatra magához szorított.

    – Bocs. Semmi közöm hozzá, kivel fekszel le.

    Nem bújtam ki az öleléséből.

    – Tényleg semmi – tettem hozzá, majd kiszálltam a kocsiból.

    Tűsarkaim csikorogtak a beálló murváján. Ronnie ötlete volt, hogy öltözzünk ki, így aztán kiöltöztünk. Az ő szülinapja volt. Csak vacsora után esett le, mit forral. Tûsarkút vetetett fel velem meg egy tünci fekete rucit, helyesebben egy szoknyát és egy szűk, pántos felsőt, olyan estélyi fazont, amiből kinn az egész hátam. Ő segített kiválasztani. Sejthettem volna, hogy a „na, csinosítsuk már ki magunkat egy picit” ártatlansága csak ravasz álca. Voltak többet takaró és lejjebb érő szoknyák is, viszont egyedül ez alatt fért el egy pisztolytáska és egy öv. Már a vásárlásnál felcsatoltam, biztos, ami biztos. Ronnie szerint paranoid vagyok, de én akkor sem lépek ki a házból sötétedés után fegyvertelenül, és kész.

    A szoknya épp annyira volt bő és fekete, hogy észrevétlen maradhasson

alatta a pisztolytáska és a benne lapuló 9 milliméteres Firestar. A felső anyaga meg, mármint az a kevés, épp elég lenge volt ahhoz, hogy ne dudorodjon ki alóla a revolverem. Ha úgy alakul, csak fellibbentem az alját, és már kapom is elő a Firestart. Még soha nem volt ennyire fegyverbarát csini rucim, és ha lett volna más színben is, habozás nélkül veszek még egyet.

    Ronnie-nak az volt a kívánsága, hogy bulizzunk a szülinapján. Méghozzá egy táncos helyen. Jesszus! Általában nem járok bulikba, és nem táncolok. Most mégis vele tartottam, sőt, még a táncparkettre is sikerült kirángatnia, legfőképpen persze azért, mert ha magában táncol, túlságosan is nagy figyelmet kelt a férfiak körében, amihez viszont egy cseppet sem ragaszkodott. Így meg, hogy együtt táncoltunk, a reménybeli Casanovák is távol maradtak. Bár azt túlzás lenne mondani, hogy táncoltunk. Én inkább csak álldogáltamés ringattam magam a zenére, de Ronnie úgy táncolt, mintha ez lenne az utolsó estéje a Földön, és még utoljára meg akarná mozgatni az izmait. Látványos és kissé

ijesztő módon ropta. Volt benne egy jó adag reménytelenség, mint aki már a testén érzi az idő jeges kezét, ahogy feljebb és feljebb kúszik a hátán. De lehet, hogy csak a saját belső bizonytalanságomat vetítettem rá, én ugyanis az év elején töltöttem be a huszonhatot, és hát amilyen tempót diktálok, nekem már a harminctól sem kell túlzottan rettegnem. A halál minden nyavalyából kigyógyít. Majdnem mindből.

Volt egy alak, aki mintha engem nézett volna ki magának, és nem Ronniet. Fel nem foghatom, miért. Ronnie hosszú lábú, magas szöszi, aki úgy vonaglik a táncparketten, mintha magával a zenével szexelne. A pasi mégis engem hívott meg egy italra. Megjegyeztem, hogy sosem iszom. Aztán lassúzni próbált velem. Azt is hiába. Végül kénytelen voltam gorombán elküldeni, hogy értsen a szóból. Ronnie szerint már csak azért is táncolnom kellett volna vele, mert ő legalább ember. Erre elmagyaráztam neki, hogy a szülinapi három kívánságát már rég kimerítette.

Pont egy harmadik férfi hiányzott az életembôl, amikor a meglévô kettôvel se tudtam mit kezdeni. És az már csak hab a tortán, hogy az egyik a város Vámpír Ura a másik pedig Ulfric, vagyis alfa farkasember. Ebbôl azért sejteni lehet, mennyire mély gödröt ástam magamnak. Persze, az is lehet, hogy a gödröt már régebben megástam, de ahelyett, hogy szépen kifelé másznék belőle, csak ások lejjebb és lejjebb. Most valahol félúton járhatok Kína felé, és csak lapátolom a trutyit magam alól, a fele meg mindig visszahullik a fejemre. Fél éve, hogy egyedül élek. Legjobb tudomásom szerint ők is. Mindenki arra vár, hogy eldöntsem végre, mit akarok. Válasszak, vagy valami hasonló. Fél évig egy kőszikla szilárdságával tartottam magam, és nem találkoztam egyikükkel sem. Legalábbis testben nem. Elég volt csak megérezni az illatukat, és már menekültem is. Hogy miért? Őszintén szólva azért, mert egyetlen pillantás elég lett volna ahhoz, hogy a sutba vágjam az önmegtartóztatást. A libidóm mindkettőjükért egyformán a plafonig ugrott, csak azt nem tudtam eldönteni, melyikért dobban ugyanakkorát a szívem is. Még mindig nem tudtam biztosan. Az egyetlen döntés, amelyet azóta nagy nehezen megszültem, hogy vége a bujkálásnak, találkoznunk kell, és kisütni, mi legyen. Két hete jutottam erre a pontra, és még aznap kiváltottam a fogamzásgátlómat, hogy újra szedni kezdjem. Mert nagyon nem hiányozna, ha most teherbe esnék valamelyiktől. El lehet képzelni, milyen hatással voltak rám ezek ketten, ha rögtön a második gondolatom a fogamzásgátló volt.

    A tablettát minimum egy hónapig kell előre szedni, hogy az ember biztos lehessen a dolgában. Vagyis még négy hét, na jó, öt, és telefonálok. Talán.

   Mögöttem Ronnie sarkai csikorgatták a murvát. Utánamfutott.

    – Anita! Anita, ne húzd már fel magad ennyire!

    Az az igazság, hogy nem is őrá haragudtam. Sokkal inkább magamra. Dühös voltam, hogy nekem még hat hónap is kevés a választáshoz. Ronnie kiabálására tétován megálltam, mint egy fekete ruciba bújt csődtömeg, alufólia hattyúval a hónom alatt. Kezdett kifejezetten hideg lenni, és már bántam, hogy nem vittem magammal kabátot. Bevártam Ronnie-t, majd az ajtó felé indultam.

    – Nem rágtam be, Ronnie, csak marhára unom. Unom, hogy mindannyian, te, a családom, Dolph, Zerbrowski, és egyáltalán, mindannyian olyan fenemód jól tudjátok, hogy mit kellene csinálnom!

    A sarkaim keményen koppantak a járdán. Jean-Claude egyszer azt mondta, hogy a lépteimbôl meg tudja állapítani, ha dühös vagyok.

    – Vigyázz a sarkadra, még az enyémnél is magasabb – figyelmeztetett.

    Ronnie 176 centi volt, cipősarokkal legalább 182. Én az öt centis sarkokkal is maximum 167 voltam. És nekem mindig sokkal jobban ment a futás.

    Miközben a kulccsal meg a hattyúval balettoztam, odabent megszólalt a telefon. Ronnie gyorsan átvette a kaját, én meg belöktem a vállammal az ajtót. Ahogy sprinteltem keresztül a szobán, átfutott az agyamon, hogy most szabin vagyok. Vagyis a hajnali kettő után öt perccel befutó segélyhívásokhoz az égvilágon semmi közöm. A régi beidegződést azonban nem lehet csak úgy kikapcsolni, így már csak a telefonnál sikerült lefékeznem. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a rögzítő felvegye. Eldöntöttem, nem fogom izgatni magam, bárki legyen is az, de… de azért csak álltam ott, hogy felkaphassam a kagylót.

    Hangos dübörgő zene és egy férfihang. A zenét nem ismertem fel, a hangot viszont annál inkább.

    – Anita? Itt Gregory. Nathaniel bajban van.

    Gregoryt és a leopárdembereket akkor örököltem meg, amikor megöltem az alfájukat. Nem túl szerencsés, hogy pont egy ember vette át a helyét, de a dolog átmeneti, amíg nem találok alkalmasabb személyt a feladatra. A semminél ez is több, az alakváltók vezér nélkül ugyanis talajvesztettek és védtelenek. Ha valaki lecsap rájuk, és leöldösi őket, akkor az az én hibám. Így aztán felvállaltam a védelmező szerepét, de a dolog bonyolultabb volt, mint képzeltem.

    Egészen pontosan Nathaniel bonyolította meg. A többiek mind sikeresen újraszervezték életüket a régi vezér halála után, kivéve Nathanielt. Tény, hogy kemény élete volt: bántották, megalázták, eladták, megerőszakolták, igába hajtották. Egyértelműen rabszolga volt, szexuális és mindenféle értelemben. Tőről metszett szubmisszív, ami még a saját fajtájában is ritka, bár olyan nagy összehasonlítási alappal azért nem rendelkezem.

    Halk káromkodással vettem fel a kagylót.

    – Itt vagyok, Gregory, mi van már megint? – Még nekem is feltűnt, menynyire fáradt és morcos a hangom.

    – Ha hívhatnék mást, őt hívnám, elhiheted. De csak téged hívhatlak. – Ő is fáradt volt, és talán még nálam is morcosabb. Remek.

    – Mi van Elizabethtel? Úgy volt, hogy elkíséri.

    Mert bár belementem, hogy Nathaniel eljárjon a szub-domino-klubokba, de csakis Elizabeth és legalább még egy leopárdember társaságában. Ma este Gregory volt soron, ő azonban nem volt elég domináns ahhoz, hogy Nathanielre vigyázzon. Egy problémamentes szub, vagyis nem domináns alakváltó simán elmehet egyetlen kísérővel is, aki – ha kell – simán lepattintja a nem kívánt érdeklődőt azzal, hogy „kösz, most nem, majd legközelebb”. Nathaniel viszont azon kevesek közé tartozott, akik egyszerűen képtelenek nemet mondani, ráadásul a szexről és a fájdalomról alkotott elképzelései minden határt meghaladnak. Ami azt jelenti, hogy még arra is rábólint, ami a kárára válhat. Az alakváltók hihetetlenül sok kínt kibírnak maradandó károsodás nélkül, de azért

náluk is van határ, és egy egészséges szubmisszív képes is megálljt parancsolni magának. Ám Nathaniel ebből a szempontból sem volt egészséges. Így aztán kísérők vigyáztak rá, hogy rossz szándékkal senki se férkőzhessen a közelébe.

    De ez sem ment simán! Egy jó domino a szubra bízza, hogy jelezzen neki, ha elég. Feltételezi, hogy van benne annyi életösztön, és ismeri annyira a testét, hogy kiszálljon, mielőtt összeroppanna a fájdalomtól. Nathanielből viszont hiányzott ez a vészfék.

    Néhányszor én is elkísértem a fiút. Nimir-Ra-ként az én dolgom volt elbeszélgetni a reménybeli… khm, parancsolóival. S bár a pokol bugyraira számítottam, kellemesen csalódtam. A szomszéd kocsmában nehezebben rázom le a nyomulókat egy szimpla szombat estén. A szub-domino-klubokban viszont mindenki kínosan ügyel arra, nehogy túlságosan is rámenős vagy macerás legyen. Zárt közösség ez, ahol hamar híre megy annak, ha az ember ellenszenvesen viselkedik, és akkor azonnal feketelistára kerül, vagyis nem talál többé játszópajtit magának. Ahová csak mentünk, mindenki udvariasan viselkedett, és rögtön leszálltak az emberről, amint megtudták, hogy nem játszópajtinak jött. Nem számítva persze a turistákat, akiket viszont első blikkre ki lehetett szúrni, mert flancosan kiöltöztek, és idétlenül pózoltak. Nem ismerték a szabályokat, és nem is nagyon igyekeztek megismerni. Nyilván azt hitték, hogy ha egy nő beteszi a lábát egy ilyen klubba, akkor az már bármire kapható. Nehéz volt meggyőzni őket az ellenkezőjéről. De nem is kellett sokáig kísérgetnem Nathanielt, mert a leopárdemberek szerint olyan erős a domináns kisugárzásom, hogy amíg én őrzöm Nathanielt, más domináns feléje se szagol.

    Persze jócskán kaptunk ajánlatot az édes hármas verziókra is. A legszívesebben beépítettem volna egy gombot a hasamba, amit csak meg kell nyomni, és már mondja is: „Nem, köszönöm, nem szeretnék hármas partiba menni magával, de azért kedves, hogy megkérdezte”.

    Elizabeth eléggé domináns volt ahhoz, hogy Nathanielt gardírozza, de

annyira azért mégse, hogy ne hozhasson össze a fiúnak egy… hogy is mondjam…

randit.

    – Elizabeth elment – hallottam Gregory hangját a telefonból.

    – És ott hagyta Nathanielt egyedül? – kerekedett el a szemem.

    – Igen.

    – Leszakad a pofám! – Nem jutott jobb az eszembe.

    – Mi van?

    – Dühös vagyok, az van.

    – Egy fokkal jobb.

    – És lesz még ennél jobb is, Gregory? Letettétek a nagyesküt, hogy nem eshet baja. Kicsit megkötözik, kicsit elfenekelik, korbácsolgatják. Mind arról papoltatok, hogy nem tilthatom el őt örökre. Magad mondtad, hogy folyamatosan