A legismertebb vadon élõ kutyaféle a farkas. Eredetileg számos alfaja élt Európa szinte egész területén és Észak-Amerikában, de mára, sajnos, sok vidéken kipusztította az ember.

A legtermetesebb farkasok északon élnek. Testhosszuk mintegy 1,4 méter, súlyuk pedig eléri a 75 kg-ot. Érdekes, de a legkisebbek fele ekkorák sincsenek. A ritka vörös farkas például, mely az USA déli részein él, néha még a 15 kg-ot sem éri el.

Mint a mesékbõl is tudjuk, a farkas falkában él, melyen belül szigorú rangsor uralkodik. Azt viszont valószínûleg kevesebben tudják, hogy a vezérfarkas nemcsak hím, de nõstény is lehet.

A Spektrum Televízión látható film a szaglás felöl közelít a farkashoz. Mindenki tudja, hogy a kutya szaglása nagyon kifinomult, és hogy ezt az ember, pl. a nyomkövetésben, kábítószerek felderítésében ki is használja. Azon mégis meglepõdünk, mikor kiderül, hogy a farkas orrbéli képessége egy milliószor jobb, mint az emberé.

Rendkívül érdekes bepillantani a farkasfalka életébe, nyomon követni a farkas és az ember egymással mindig rivalizáló kapcsolatát, és összehasonlításokat tenni a szaglás és a szagok szerepére vonatkozóan. Míg a farkasok vizelettel jelölik meg és így szagról ismerik meg saját „területüket”, addig mi emberek inkább elrejteni szeretnénk testünk illatait. Itt is meglepetés vár: az emberi izzadság, bár sokféle kémiai anyagot tartalmaz, csaknem szagtalan. Ami ellen kozmetikai szerek alkalmazásával küzdünk, azt tulajdonképpen a hónalj területén lévõ kb. két millió baktérium okozza.

A szagok mindig fontos szerepet játszottak az emberi kapcsolatokban. Az újszülött már 6 napos korában felismeri az anyját az illatáról. Szinte közmegegyezésnek tûnik, pedig akaratlan, hogy a virágok illatát mindannyian kellemesnek, a görény szagát undorítónak érezzük. Nagy múltra tekint vissza és a fejlõdés új útjait járja az illatszerek elõállítása. Ameddig 2000 rózsaszirom kell ahhoz, hogy 1 gramm esszenciát nyerjünk, úgy tûnik, a szintetikus anyagoké a jövõ.

De a legnagyobb paradoxon talán mégis az, hogy az évszázadokon át vadászott, csapdába ejtett, irtott farkasokat – pedig mára alig 100000 maradt fenn belõlük – néha azokkal a kutyákkal üldözzük, amelyek rendkívüli szaglásukat farkas õsüktõl örökölték és számuk az ember védelmében már milliókra nõtt.

A hitvilágban betöltött szerepe

Az ókori görögöknél Phoibosz Apollón szent állata volt, azaz a Napisten kísérője, maga a fény! A görög név: lykos ill. a nőstényfarkas: lyka is kapcsolatban áll a "fény" szóval, ebből lett a latin lux, fény is.

A farkas sok nép totemállata, elég, ha az egyik leghíresebbre: a latiumi királyok, azaz Róma totemállatára gondolunk. A város alapítóit, Romulust és Remust egy nőstényfarkas találta meg és nevelte fel saját tejével. Az anyafarkas-istennő motívum szorosan kapcsolódik a Holdhoz is.

A hellénizmus korában jelentős istenként tisztelték Szarapiszt, a kígyóval övezett háromfejű (farkas, oroszlán, kutya) istent.

A római mitológiában nemcsak az ikrek dajkájakánt van jelen a farkas, hanem a hadisten: Mars/Arész kísérője is.

Más népek mitológiájában is fellelhető a hadistennel való kapcsolata: Egyiptomban pl. Upuaut (Wepwawet) hadistent farkas képében és Farkasvárosban imádták. Ő volt ugyanakkor "az utak megnyitója", a temetők istene is. Anubisz, a sakálfejű isten az alvilág istene (Ozirisz elődje).

Alvilági lény, a halál kísérője Eurázsia sámánhitű népeinél. Az etruszkoknál is farkasálarcot viselt az alvilág istene. Az ősmagyar sámánoknak farkast, majd bikát kellett legyőzniük.

A görög hagyomány szerint Lükéon (Lykaeon, beszélő név: "farkasos") Árkádia vérengző királya volt.

A perzsáknál Ahrimánhoz, az ármány és sötétség istenéhez kötődik.

A szlávoknál a farkas az erdő szelleme.

A germán és északi mitológiában Fenrir farkas - és Garm(ur), a pokol kapuját őrző vadászkutya - a felső ég isteneinek, az ázoknak és az embereknek fő ellensége, az alvilági pusztító erő. Odint megszelídített farkasok kísérik a csatában, a csaták után pedig ők takarítják el az elesett hősök holttestét.

A farkas a zsidó-keresztény hitvilágban a gonosz, az ördög jelképévé vált, az eretnekek, hamis próféták megtestesítőjévé: vadnak, ravasznak és mohónak tartották, aki veszélyezteti a "bárányokat", a jámbor hívőket. Egy XIV. századi, domonkosok ihlette festményen az Úr kutyái harcolnak a gonosz farkasokkal. A néphit szerint ekkor már egybeesik alakja a boszorkánysággal, rontással.

Dante a kapzsiság, a kéjvágy jelképeként alkalmazza a nőstényfarkas-motívumot. Máskor a falánkság, rablás, mértéktelenség allegóriája.

Az alkimisták a higany kettős természetében farkast és kutyát láttak.

Népmeséinkben egyébként nem mindig gonoszként jelenik meg a farkas, de szinte sosem "szimpatikus hős": a másik jellegzetes népmesei vonása a butaság. Ilyenkor általában az agyafúrt róka, kecskemama, kis gidák szoktak túljárni az eszén. Ezekben a negatív vonásokban keresztény felfogás tükröződik.

Az égbolton

Az égen a Lupus csillagkép formájában jelenik meg: ez a csillagkép is Mars kísérője, és a Skorpió csillagkép alatt, a Tejút alsó hasadékánál látható (vagyis: az Alvilág bejáratánál), szemben a Nagy Kutyával (Canis Major.) Amikor a Lupus ősszel feltűnik, ez jelzi a farkasok közeledtének idejét. (Jön tehát a "farkasordító hideg".)