Bűnös vágyak

Willie McCoy, amíg csak élt, ritka nagy barom volt. Ezen a halála sem változtatott. Ott ült velem szemben, harsány, skótkockás sportzakóban. Műszálas nadrágja neonzöld színben játszott. Rövid, fekete haját hátrazselézte vékony, háromszögletű arcából. Mindig is olyan volt, mint a mellékszereplők a gengszterfilmekben. Az a fajta, aki információval üzérkedik, megbízásokkal futkos, és feláldozható.

Persze most, hogy vámpír lett, a feláldozhatóság Willie esetében már nem jött szóba. Viszont ugyanúgy az értesüléseivel üzérkedett, és a megbízásaival futkosott, mint azelőtt. A halál nem nagyon változtatta meg. Én azért kerültem a tekintetét. Mint mindig, ha vérszívókkal volt dolgom. Willie azelőtt egy gennyláda volt, most élőhalott is ráadásul. Ez új volt számomra.

Irodám légkondicionált csendjében ültünk. A pasztellkék fal, amely főnököm, Bert szerint megnyugtatóan hatott, fagyossá tette a szobát.

- Baj, ha rágyújtok? – kérdezte Willie.

- Igen - feleltem. - Baj.

- Rohadtul nem akarod megkönnyíteni a helyzetem, ugye?

Egy pillanatra a szemébe néztem. A szeme barna volt. Még mindig. Willie farkasszemet nézett velem, aztán rajtakapottan lebámultam az asztal lapjára.

Willie asztmásan felvihogott. A nevetése sem változott.

- Jézusom, ezt nagyon bírom. Te félsz tőlem!

- Nem félek, csak tartok.

- Nem kell bevallanod. Ide érzem a szagát. Az arcomon, az agyamban. Olyan átható. Félsz tőlem, mert vámpír vagyok.

Vállat vontam; mit mondhattam volna? Hogyan hazudjak valakinek, aki érzi a félelmünk szagát?

- Miért vagy itt, Willie?

- Hadd szívjak már el egy cigit! - Willie szája szöglete megvonaglott.

- Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok is ennyire be tudnak kattanni-jegyeztem meg.

Willie fölemelte a kezét, csaknem hozzáért a szájához. Elmosolyodott, a szemfogai villogtak:

- Vannak dolgok, amik nem változnak.

Meg akartam kérdezni, hogy hát akkor mi változik? Milyen érzés halottnak lenni? Ismertem Willie-n kívül más vámpírokat is, de ő volt az első, akit a halála előtt és azután is ismertem. Fura érzés volt.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Hé! Pénzt hozok neked. Azért jöttem, hogy az ügyfeled legyek.

Fölpillantottam rá, de kerültem a tekintetét. A nyakkendőtűje szikrázott a fejünk fölötti lámpák fényében. Valódi arany. Azelőtt soha semmi effélét nem láttam Willie-nél. Ahhoz képest, hogy hulla volt, egész jól ment neki.

- Hullák feltámasztásából élek. Viccen kívül: miért kéne egy vámpírnak egy zombi?

Willie megrázta a fejét; mindkét oldalra kétszer, sebesen.

- Nem, semmi vuduzás. Fel akarlak bérelni, hogy nyomozz ki egypár gyilkosságot.

- Nem vagyok magándetektív.

- De alkalmazásban van nálad egy. Kiegészítésül.

Bólintottam.

- Hát akkor miért nem béreled föl Veronica Simset közvetlenül? Ehhez én nem kellek.

Ismét az ideges fejrázás.

- De ő nem ismeri úgy a vámpírokat, mint te.

Felsóhajtottam.

- Nem ugorhatnánk a végére, Willie? El kell mennem innen… - rápillantottam a faliórára-tizenöt percen belül. Nem szívesen hagyom az ügyfeleket egyedül várni a temetőben. Még felizgatják magukat.

Willie nevetett. Asztmás kacaját megnyugtatónak találtam, a szemfogaktól függetlenül. Na persze, még hogy a vámpírok nevetése dallamos és telt!

- Meghiszem azt! Meghiszem azt! - aztán Willie hirtelen elkomorult, mintha letörölték volna az arcáról a mosolyt.

Félelmet éreztem, görcsbe rándult a gyomorszájam. A vámpírok olyan gyorsan képesek cselekedni, mintha gombnyomásra működnének. Ha Willieképes volt erre, mi másra lehet még képes?

- Tudsz valamit a vámpírokról, akik ott döglöttek meg a Negyedben?

Ezt Willie kérdésként tette fel, tehát így válaszoltam:

- Ismerem az ügyet.

Az új vámpír-kulbnegyedben négy vérszívót öltek meg. A szívüket kitépték, a fejüket levágták.

- Még mindig a zsarukkal dolgozol?

- Még mindig megbízott vagyok, az új különítmény mellett.

Willie ismét nevetett:

- Persze, a szellemírtók. Kis pénz, kis létszám.

- Ezzel nagyjából leírtad a városban végzett összes rendőri munkát.

- Lehet, de a zsaruk is ugyanazt gondolják, mint te. Mit számít eggyel több döglött vámpír? És ezen nem változtatnak az új törvények sem.

Még csak két év telt el az Addison kontra Clark ügy óta. A per újrafogalmazta, mit jelent az élet, és mit nem jelent a halál. Az Amerikai Egyesült Államok nagy részében legális volt, amit a vámpírok csináltak. A mi államunk azon kevesek közt volt, amelyek hivatalosan is elismerték a létezésüket. A bevándorlási hivatal dühtől tajtékozva próbálta távol tartani az emigrálni készülő külföldi vámpírok… hm, falkáit.

A bíróságokon az összes elképzelhető kérdést végigküzdötték. Kötelesek-e az örökösök visszaszármaztatni az örökséget? A házastárs élőhalottá válása egyenértékű-e a megözvegyüléssel? Gyilkosság-e, ha megölnek egy vámpírt? Még mozgalom is indult a vámpírok szavazati jogáért. Változtak az idők.

Az előttem ülő vámpírra meredtem, majd vállat vontam. Valóban úgy gondoltam, hogy eggyel több döglött vámpír nem számít? Lehet.

- Ha ennyire tisztában vagy az érzéseimmel, minek jöttél hozzám egyáltalán?

- Mert abban, amit csinálsz, te vagy a legjobb. És nekünk a legjobb kell.

Willie most először beszélt többes számban.

- Kinek dolgozol Willie?

Willie mosolygott, bizalmas, titokzatos mosollyal, mintha tudna valamit, amit nekem is tudnom kéne.

- Azzal te ne törődj. Jó pénzt kapsz. Nekünk valaki olyan kell, aki eléggé ismeri az éjszakát, hogy az ügy mélyére tudjon nézni.

- Láttam a hullákat, Willie. Az elképzeléseimet közöltem a rendőrséggel.

- És mi a véleményed? - Willie előrehajolt a székében, mindkét apró kezével az íróasztalomra támaszkodott. A körme sápadt volt, vértelen, szinte fehér.

- Kimerítő jelentést tettem a rendőrségnek. - Fölbámultam rá, majdnem egyenesen a szemébe.

- Még ezt sem mondod el nekem, mi?

- Nem áll módomban rendőrségi ügyeket megvitatni veled.

- Megmondtam előre, hogy ebbe nem fogsz belemenni!

- Mibe nem fogok? Erről még egy kurva szót sem szóltál.

Azt akarjuk, hogy derítsd föl ezeket a vámpírgyilkosságokat, találd meg azt, aki vagy ami elkövette őket. A normál béred háromszorosát kapod tőlünk.

Megcsóváltam a fejem. Ez magyarázta, miért szervezte le az a strici Bert ezt a találkát. Bert pontosan tudta, mit gondolok a vámpírokról, de a szerződésem értelmében legalábbis beszélni kényszerültem bármilyen ügyféllel, aki előleget adott a főnökömnek. Bert pénzért bármire kapható volt. Csak az volt a baj, hogy szerinte nekem is így kellett volna tennem. Hamarosan lesz néhány keresetlen szavam Berthez.

Fölálltam a székből.

- A rendőrség már vizsgálja az ügyet. Én pedig segítek nekik, amennyire tudok. Tehát bizonyos értelemben már dolgozom az ügyön. Tartsd meg a pénzed.

Willie mozdulatlanul ülve maradt, és némán bámult rám. Mozdulatlanságában volt egy árnyalatnyi a hullák merevségéből. A félelem fölkúszott a gerincemen, egészen a torkomig. Leküzdöttem a késztetést, hogy a blúzom alól előhúzzam a nyakamba aggatott keresztet, és elkergessem Willie-t az irodából. Valahogy mégsem tűnt olyan profi megoldásnak, hogy vallási segédeszközt használva szabaduljak meg egy ügyféltől. Úgyhogy csak álltam ott, és vártam, hogy mozduljon.

- Miért nem segítesz nekünk?

- Várnak az ügyfeleim, Willie. Sajnos nem segíthetek.

- Úgy érted, hogy nem akarsz.

Biccentettem:

- Úgy érted, ahogy csak akarod. - Megkerültem az íróasztalt, hogy kitessékeljem Willie-t.

Sohasem látott, folyékony simasággal mozdult meg, de én észrevettem, és sikerült hátralépnem a felém kapó keze elől.

- Nem vagyok az a csini pofi, aki bedől a megtévesztő trükkjeidnek-mondtam.

- Láttad, hogy mozgok.

- Sőt, hallottam is. Friss hulla vagy, Willie. Vámpír ide vagy oda, még sokat kell tanulnod.

Willie csúnyán nézett rám, a keze félig még mindig felém nyúlt:

- Lehet, de egy normális ember nem tud így kitérni előlem.

Egészen közel lépett hozzám, szinte hozzám ért a kockás zakója. Így összepréselődve majdnem egyforma magasak, illetve alacsonyak voltunk. Willie szeme tökéletesen egy vonalban volt az enyémmel. Én teljes erőből fixíroztam a vállát.

Mindent bele kellett adnom, nehogy elmeneküljek tőle. De a rohadt életbe, mégiscsak Willie McCoyról volt szó. Nem kaphatta meg ezt az elégtételt.

- Csak annyira vagy ember, amennyire én is - mondta Willie.

Oldalt léptem, de nem azért, hogy meneküljek előle. Azért, hogy kinyissam az ajtót. Hiábavaló kísérletet tettem, hogy meggyőzzem a hátamon végigfutó verejtéket a kettő közti különbségről. A gyomromat elöntő érzést is szó szerint hidegen hagyták az érveim.

- Most már igazán muszáj mennem. Köszönjük, hogy a Halottkeltő Rt.-hez fordult.

Willie felé küldött professzionális bájvigyorom, akár egy villanykörte; üres volt, de szemkápráztató.

Willie megállt a küszöbön:

- Miért nem vagy hajlandó nekünk dolgozni? Valamit mondanom kell majd, ha visszamegyek hozzájuk.

Nem biztos, de mintha lett volna valami a hangjában, ami leginkább a félelemhez hasonlított. Vajon bajba jut a kudarc miatt? Megsajnáltam őt, de tudtam, hogy ez hülyeség. Élőhalott volt az isten szerelmére, de mégiscsak úgy nézett rám, és mégiscsak Willie volt, a röhejes zakójával meg az apró, ideges kezével.

- Mondd meg nekik, mindegy, hogy kicsodák, nem dolgozom vámpíroknak.

- Elvi szilárdság? - Ez ismét kérdésnek hangzott.

- Mint a beton.

Egy villanásnyi időre mintha valami, a régi Willie maradéka, előbújt volna az arca mögül. Szinte mintha sajnált volna engem.

- A helyedben én nem mondanék ilyesmit, Anita. Ezek nem szeretik, ha valaki, mindegy, hogy kicsoda, ellenkezik velük.

- Azt hiszem, Willie, most már túl sokáig élvezted a vendégszeretetemet. Nem szeretem, ha fenyegetnek.

- Ez nem fenyegetés, Anita. Ez az igazság. - Willie megigazította a nyakkendőjét, elbabrált az új nyakkendőtűvel, kiegyengette a válltömését, majd kisétált.

Becsuktam mögötte az ajtót, aztán nekidőltem. Elgyengült a térdem. De nem értem rá itt ülni és reszketni. Mrs. Grundick már biztos a temetőben volt. Ott fog állni a két nagyfiával és a kis fekete retiküljével, várva, hogy feltámasszam halottaiból a férjét. Két, rejtélyesen különböző végrendeletről volt szó. Vagy hosszú éveken át perelnek és kifizetik a költségeket, vagy visszahozzuk Albert Grundickot a halálból, és megkérdezzük.

Minden, amire szükségem lehetett, az autómban volt, beleértve a csirkéket is. Blúzom alól elővettem az ezüstkeresztet, és közszemlére téve lógni hagytam. Több lőfegyvert birtoklok, és használni is tudom őket. Az íróasztalfiókban tartottam egy kilenc milliméteres Browningot. A súlya valamivel egy kiló fölött volt, az ezüstözött golyókkal meg mindennel együtt. Az ezüst nem öli meg a vámpírokat, de elbátortalanodnak tőle. Arra kényszerülnek, hogy már-már emberi lassúsággal gyógyítsák be a sebeiket. Izzadó tenyerem a szoknyámba töröltem, és elhagytam az irodát.

Craig, az éjszakai műszakos titkár, eszeveszetten verte számítógépe billentyűit. A szeme elkerekedett, ahogy végigvonultam előtte a vastag szőnyegen. Lehet, hogy a hosszú láncon fityegő ezüstkereszt miatt. Lehet, hogy a szorosan hátamhoz simuló fegyvertáska miatt, amit a vállamra szíjaztam, és amiből jól láthatóan kikandikált a Browning. Craig persze egyikre se tett megjegyzést. Okos fiú.

Az egész cuccra rávettem a csini kis kord kabátomat. Nem feküdt ki szépen a Browning fölött, de így is jó volt. Valószínűtlennek tartottam, hogy Grundickék vagy az ügyvédeik észrevegyék.