A kárhozottak cirkusza

A körmöm gyászkeretes volt az alvadt csirkevértől. Ha az ember halottak feltámasztásából él, muszáj némi vért is ontania. A vér pikkelyesedő foltokban tapadt az arcomra és a kezemre. Mielőtt eljöttem volna erre a megbeszélésre, megpróbáltam leszedni a nagyját, de van, amit csak egy jó zuhany hozhat rendbe. Belekortyoltam a saját, különbejáratú kávésbögrémbe, melyen a „Ha szívatsz, te iszod meg a levét” felirat díszelgett, és a velem szemben ülő két férfira néztem.

Mr. Jeremy Ruebens alacsony volt, sötét hajú és morcos. Akárhányszor találkoztam vele, vagy a szemöldökét ráncolta, vagy ordibált. Minden jellegzetes vonása az arca közepén csoportosult, mint amikor valami óriási mancs száradás előtt összeturkálja az agyagot. Ruebens két kezével végigsimított a zakója hajtókáján, a sötétkék nyakkendőjén, a nyakkendőtűn, a fehér inggalléron. A két kéz egy pillanatra összekulcsolódott Ruebens ölében, aztán újrakezdte táncát – zakó, nyakkendő, nyakkendőtű, gallér, Ruebens öle. Becslésem szerinte még ötször bírtam volna végignézni a fészkelődését, mielőtt sikoltozva kegyelemért kezdek könyörögni, és megígértem volna neki bármit, amit csak akart, hogy hagyja abba.

A másik férfi neve Karl Inger volt. Még nem találkoztam vele azelőtt. Százkilencven-egynéhány centire nőtt. Állva magasan Ruebens és jómagam fölé tornyosult. Terjedelmes arcát rövid, hullámos, vörös hajtömeg koronázta. Valódi, hamisítatlan barkója az általam valaha látott leghosszabb bajuszban végződött. Gondosan meg volt nyírva a szőrzete, kivéve borzas üstökét.

Ruebens ujjai negyedik alkalommal járták el végeláthatatlan keringőjüket.négyig bírtam, tovább nem.

Meg akartam kerülni az íróasztalt, lefogni a kezét, és ráüvölteni: „Elég!!!” de ez még szerintem is durva lett volna egy kicsit.

-Nem emlékeztem rá, hogy maga ennyire izgága, Ruebens – közöltem.

A férfi rám pillantott.

-Izgága?

A két kezére mutattam, amint éppen végtelen köreiket rótták. Ruebens összeráncolta a homlokát, és az ölébe engedte a kezeit. Mindkettő ott maradt, mozdulatlanul. Az önkontroll mesterfoka.

-Nem vagyok izgága, Miss Blake.

-Miért ilyen ideges, Mr. Ruebens? – szürcsöltem bele a kávémba.

-Nem vagyok hozzászokva, hogy olyanoktól kérjek segítséget, mint maga.

-Olyanoktól, mint én? – kérdeztem vissza.

A férfi erősen megköszörülte a torkát.

-Tudja, hogy értem.

-Nem, Mr. Ruebens, nem tudom.

-Nahát, egy zombikirálynő… - Ruebens elhallgatott a mondta közepén. Kezdett felbosszantani, és ez biztosan kiült az arcomra. – Ne vegye rossz néven – tette hozzá lágy hangon.

-Ha azért jöttek, hogy mindennek elmondjanak, takarodjanak a francba az irodámból. Ha tényleg üzletelni akarnak, fejtsék ki, és csak aztán takarodjanak a francba az irodámból.

Ruebens felpattant.

-Mondtam, hogy nem fog segíteni.

-Miben segíteni? Eddig egy büdös szót se árultak el nekem – válaszoltam.

-Talán egyszerűen elmondhatnánk neki, miért jöttünk – szólt Inger. Szép, zengő, rendkívül mély hangja volt.

Ruebens nagy levegőt vett, aztán az orrán át kifújta.

-Rendben van – azzal visszaült a székébe. – Mikor utoljára találkoztunk, a Halandók Alkotmányos Védszervezetének tagja voltam.

Bátorítóan bólintottam és tovább szürcsöltem a kávét.

-Azóta alapítottam egy új szervezetet, Emberi Elsőbbség névvel. Céljaink megegyeznek a HAV céljaival, de a módszereink sokkal közvetlenebbek.

A férfira meredtem. A HAV fő célja az volt, hogy a vámpírok újra törvényen kívül kerüljenek, hogy ismét úgy vadászhassunk rájuk, mint az állatokra. Nálam bejött a dolog. Régebben vámpírvadász vagy mifene voltam. Most vámpírhóhér. Hivatalos kivégzési határozat kell ahhoz, hogy megölhessek egy bizonyos vámpírt, különben gyilkosság lenne. Hogy hozzájuss egy kivégzési parancshoz, be kell bizonyítanod, hogy a vámpír veszélyt jelent a társadalomra, ami úgy értendő, hogy meg kell várni, míg a vámpír embert öl. Hogy mennyit, az mindegy. A legkisebb ilyen szám öt volt a legnagyobb huszonhárom. Egy csomó hulla. A régi szép napokban az ember egyszerűen, első látásra megölhetett egy vámpírt.

-Pontosan mit jelent a „közvetlenebb módszer”?

-Tudja maga, mit jelent – válaszolta Ruebens.

-Nem – feleltem -, nem tudom.

Magamban úgy gondoltam, hogy mégis tudom, de neki kellett először kimondania.

-A HAV-nak nem sikerült a médián vagy a politika gépezetén keresztül rossz hírbe keverni a vámpírokat. Az Emberi Elsőbbség azzal is beéri, ha elpusztíthatja az összeset.

Elmosolyodtam a kávésbögrém fölött:

-Úgy érti, hogy mind egy szálig megölik az Egyesült Államok vámpírjait?

-Ez a cél – felelte Ruebens.

-Ez gyilkosság.

-Maga már ölt vámpírt. Tényleg azt hiszi, hogy gyilkosság?

Most rajtam volt a sor, hogy nagy levegőt vegyek. Pár hónappal ezelőtt nemet mondtam volna. De többé már nem voltam benne ilyen biztos.

-Nem is tudom, Mr. Ruebens.

-Ha az új törvény átmegy, Miss Blake, a vámpírok szavazhatnak is majd. Ez nem rémíti meg magát?

-De igen – mondtam.

-Akkor segítsen nekünk.

-Ne kerülgesse a forró kását, Ruebens; csak mondja el, mit akar.

-Hát jó. A város vámpírmesterének nappali menedékhelyét akarjuk.

Pár pillanatig csak néztem rá.

-Komolyan beszél?

-Halálosan komolyan, Miss Blake.

Mosolyognom kellett.

-Miből gondolja, hogy én ismerem a Mester nappali tartózkodási helyét?

Karl Inger válaszolt:

-Ugyan, Miss Blake. Ha mi bevalljuk, hogy támogatjuk a gyilkosságot, ön is bevallhatja, hogy ismeri a Mestert.

Igazán kedvesen mosolygott rám.

-Mondják meg, honnan szerezték az információt, és talán megerősítem, talán nem.

Inger mosolya alig lett szélesebb:

-És most ki kerülgeti a forró kását?

Ebben igaza volt.

-Mondjuk ismerem a Mestert, na és aztán?

-Adja meg a pasas nappali nyugvóhelyét – mondta Ruebens. Előrehajolt, arcán izgatott, szinte kéjes kifejezéssel. Nem hatódtam meg tőle. Nem énmiattam vetkőztette le a gátlásait, hanem a gondolat miatt, hogy karóba húzhatja a Mestert.

-Honnan veszi, hogy a Mester férfi?

-Volt egy cikk a Post-Dispatc-ben. Arra vigyázott, hogy ne mondjon nevet, de az az izé nyilvánvalóan hímnemű volt – világosított fel Ruebens.

Eltűnődtem, vajon tetszene-e Jean-Claude-nak, hogy így hivatkoznak rá: „hímnemű izé”. Jobb nem megtudni.

-Akkor adok maguknak egy címet, maguk odamennek, és? Aztán mi lesz? Karót vernek a szívébe?

Ruebens bólintott. Inger elmosolyodott.

Megcsóváltam a fejem:

-Nem hiszem.

-Nem hajlandó segíteni? – kérdezte Ruebens.

-Dehogy; egyszerűen csak nem ismerem a nappali tartózkodási helyét – megkönnyebbültem, hogy az igazat mondhatom.

-Hazudik, hogy védje őt – jelentette ki Ruebens. Az arca elsötétült; mély, dühös ráncok jelentek meg a homlokán.

-Mr. Ruebens, Mr. Inger, igazán nem tudom. Ha azt akarják, hogy idézzek meg egy zombit, arról lehet szó, különben… - nyitva hagytam a mondat végét, és feléjük villantottam legszebbprofi mosolyomat. De úgy tűnt, ez nem hatotta meg őket.

-Belementünk, hogy ebben az istentelen időpontban találkozzunk magával, és szép tiszteletdíjat fizetünk a konzultációért. Úgy gondolom, a legkevesebb, amit megtehet, hogy udvarias velünk.

Azt akartam mondani: „Maga kezdte”, de ez gyerekesen hangzott volna.

-Megkínáltam magát kávéval. Maga nem fogadta el.

Ruebens még haragosabban vonta össze a szemöldökét; a szeme körül apró, dühös ráncak váltak láthatóvá.

-Maga minden… kuncsaftjával így bánik?

-A legutóbb, mikor találkoztunk, maga zombiimádó kurvának nevezett. Nem tartozom magának semmivel.

-Elvette a pénzünket.

-A főnököm vette el.

-Idejöttünk magához hajnalban. Igazán lehetne egy kicsit engedékenyebb velünk.

Egyáltalán nem akartam Ruebensszel találkozni, de miután Bert elfogadta a pénzüket, úgymond bent voltam a csőben. A találkát hajnalra időzítettem, az éjszakai műszakom után, de még mielőtt nyugovóra tértem volna. Így aztán azt terveztem, később hazaautózom, és zavartalanul alszom nyolc órát. Legyen csak Ruebens álma nyugtalan.

-Ki tudná deríteni, hol van a vámpírúr nappali nyughelye? – érdeklődött Inger.

-Talán, de még ha ki is deríteném, akkor sem árulnám el önöknek.

-Miért nem? – kérdezte a férfi.

-Mert összeállt a pasassal – szólt közbe Ruebens.

-Jeremy, hallgass.

Ruebens kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Inger folytatta:

-Jeremy, kérlek, az ügy érdekében.

Ruebens láthatólag fuldokolt a dühtől, de aztán lenyelte. Fegyelem.

-Miért nem, Miss Blake? – Inger tekintete nagyon komoly volt, a szeméből úgy veszett ki a derűs csillogás, ahogy a jég olvad.

-Korábban már több mestervámpírt megöltem, de egyiket se karóval.

-Hát hogyan?

Elmosolyodtam:

-Nem, Mr. Inger, ha leckéket akar venni vámpírvadászatból, menjen máshová. Pusztán azáltal, hogy válaszolok az ön kérdéseire, a bűnsegédje lennék a gyilkosságban.

-De ha jobb tervünk lenne, elárulná nekünk a helyet? – faggatózott Inger.

Ezen egy percre elgondolkodtam. Jean-Claude holtan, igazán holtan. Bizonyára megkönnyítené az életem, de… De.

-Ne tudom – válaszoltam.

-Miért nem?

-Mert szerintem a Mester meg fogja önöket ölni. Nem játszok embereket a szörnyek kezére, még olyan embereket sem, akik gyűlölnek engem.

-Nem gyűlöljük magát, Miss Blake.

-Ön talán nem, de ő igen – intettem a kávésbögrémmel Ruebens felé.

Ruebens csak meresztette rám a szemét. Legalább nem próbálta letagadni.

-Ha előállunk egy jobb tervvel, beszélhetünk újra önel? – érdeklődött Inger.

Ruebens dühös, apró szemébe néztem:

-Hát persze, miért is ne?

Inger fölállt, és kezet nyújtott:

-Köszönjük, Miss Blake. Igazán sokat segített.

A keze eltakarta a kezem. Nagydarab férfi volt, de a nagyságát nem próbálta arra használni, hogy kisebbnek érezzem magam tőle. Ezt értékeltem.

-Legközelebb, amikor találkozunk, együttműködőbb lesz majd, Anita Blake – közölte Ruebens.

-Ó, Jerry, ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés.

Ruebens elmosolyodott, a lehető legbarátságtalanabb módon.

-Az Emberi Elsőbbség hite szerint a cél szentesíti az eszközt, Anita.

Szétnyitottam bíborszínű kosztümkabátomat. Alatta egy vállra szíjazható pisztolytáska volt, egy kilenc milliméteres Browning High-Powerrel kiegészítve. A bíborszínű szoknya vékony, fekete öve épp csak akkora volt, hogy át tudjam fűzni a fegyvertáskán. A gyakorló terroristák divatja.

-Ha túlélésről van szó, Jerry, nekem ugyanez a véleményem.

-Mi semmilyen erőszakot nem helyeztünk önnel szemben kilátásba – mondta Inger.

-Nem, de jó öreg Jerry gondol rá. Csak azt akarom, hogy ő meg a maguk kis csapatának többi tagja elhiggye, nem viccelek. Cseszekedjenek velem, és hullani fognak az emberek.

-Mi tucatnyian vagyunk – jelentette ki Ruebens -, maga viszont egyedül.

-Hogyne. De ki fog először lőni? – kérdeztem.

-Jeremy, Miss Blake, elég ebből. Nem azért jöttünk ide, hogy fenyegessük önt. A segítségéért jöttünk. Készítünk egy jobb tervet, és ismét beszélünk önnel.

-De Ruebenst ne hozza – szögeztem le.

-Természetesen – válaszolta Inger. – Jeremy, gyere. – Kinyitotta az ajtót. A külső irodából behallatszott a számítógép-billentyűk halk kopogása. – Viszontlátásra, Miss Blake.

-Viszlát, Mr. Inger. Igazán nem örültem a találkozásnak.

Ruebens megállt a küszöbön, és azt sziszegte felém:

-Maga egy merő förtelem Isten színe előtt!

-Jézus még magát is szereti – feleltem mosolyogva. Ruebens becsapta az ajtót maguk mögött. Gyerekes.

Ültem az íróasztalom szélén és vártam, hogy az ürgék biztosan ne legyenek itt, amikor kimegyek. Nem gondoltam úgy, hogy bármivel próbálkoznának a parkolóban, de igazán nem szerettem volna elkezdeni emberekre lövöldözni. Ó, megtettem volna, ha muszáj, de jobb elkerülni az ilyesmit. Reméltem, hogy ha megvillantom a pisztolyom, az meghátrálásra kényszeríti Ruebenst. De úgy tűnt, csak feldühíti. Fejkörzést végeztem, próbáltam valamennyire kilazítani a görcsöt. Nem ment.

Végre hazamehettem, lezuhanyozhattam, és alhattam nyolc nyugodt órát. Pompás. Csipogni kezdett a segélyhívóm. Akkorát ugrottam, mintha megcsípett volna valami. Én, ideges?

Lenyomtam a gombot, és a felvillanó szám láttán felnyögtem. A rendőrség volt. Pontosabban, a Regionális Természetfeletti Esetek Kirendeltsége. A Szellemirtók. Az ő fennhatóságuk alá tartozott az összes természetfeletti bűnügy Missouriban. Én voltam a civil szörnyszakértőjük. Bertnek tetszett a megbízásom, de a nagy nyilvánosság még annál is jobban.

A csipogó ismét megszólalt. Ugyanaz a szám.

-Francba – ezt halkan mondtam. – Már először is meghallottalak, Dolph.

Elképzeltem, hogy úgy teszek, mintha már hazamentem volna, kikapcsolva a csipogót, és nem volnék elérhető, de nem tettem úgy. Ha Rudolf Storr őrmester, a nyomozó hajnal után fél órával hívott, szüksége volt a szakvéleményemre. A fenébe.

Felhívtam a számot, és egy sor kapcsolás után végre bejött Dolph hangja. Fémesnek és távolinak hatott. A felesége vett neki egy autós CB-t a születésnapjára, nyilván majdnem túlléptük a hatótávolsága maximumát. De még ez is klasszisokkal jobb volt, mint amikor a rendőrségi URH-n beszéltem vele. Az mindig úgy hangzott, mint valami idegen nyelv.

-Helló, Dloph, mi van?

-Gyilkosság.

-Milyen gyilkosság?

-Olyan, ahol szükség van a szükség van a szakértelmedre – felelte.

-Rohadtul nagyon korán van a találós kérdésekhez. Csak mondd el, mi történt.

-Ma reggel bal lábbal keltél föl, ugye?

-Még le se feküdtem.

-Részvétem, de akkor is emeld fel a segged, és gyere ide. Úgy néz ki, egy vámpírtámadás áldozata került a kezünkbe.

Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam.

-De szar.

-Így is mondhatod.

-Add meg a címet – kértem.

Megadta. A hely a folyón túl volt, az erdőn is túl, kinn a francba, Arnolban. Az én irodám közvetlenül az Olive Boulevardról nyílt. Negyvenöt perces autóút állt előttem, csak odafelé. Hurrá.

-Ott leszek, amilyen hamar csak tudok.

-Várunk – mondta Dolph, aztán letette.

Nem vesződtem azzal, hogy elköszönjek a tárcsahangtól. Egy vámpír áldozata. Soha nem találkoztam elszigetelt esettel. Ez olyan volt, mint a chips; ha a vámpír egyszer belekóstolt, egynél nem tudott megállni. A kérdés csak az: hány ember fog meghalni, mielőtt ezt a vámpírt elkapjuk?

Nem akartam belegondolni. Nem akartam kimenni Arnoldba. Nem akartam holttesteket bámulni reggeli előtt. Haza akartam menni. De valahogy nem bíztam abban, hogy Dolph megértené. A rendőröknek, ha gyilkossági ügyön dolgoznak, nincs túl jó humorérzékük. Jobban meggondolva a dolgot, nekem sem volt.