Telihold kávézó

Két hét volt még hátra karácsonyig. A halottkeltés szempontjából holtszezon. Aznap éjjeli utolsó kliensem ült velem szemben. A nevéhez nem fűztek megjegyzést. Nem jelölték be, hogy „zombbidézés” vagy „vámpírvadászat”. Ami valószínűleg azt jelentette, bármit is várt tőlem a pasas, hogy azt nem akartam, vagy nem tudtam megcsinálni. A főnököm, Bert, bármilyen munkát elvállalt, amivel csak megbíztak bennünket.

George Smitz magas volt, jóval száznyolcvan centi felett. Széles vállú, izmos férfi. De nem olyan izmai voltak, amiket súlyemeléssel és fedett pályán futott körökkel lehet szerezni. Hanem olyanok, amilyenek a kemény fizikai munka eredményeként alakulnak ki. Bármibe lefogadtam volna, hogy Mr. Smitz foglalkozása építőmunkás, farmer vagy valami hasonló. Nagydarab, szögletes ember volt, olyan vastag gyászkerettel a körme alatt, amit szappan, még soha nem ért.

Ott ült előttem, nagy kezei közt gyűrögetve a kötött sapkáját. A kávéja az íróasztalom szélén már hűlőben volt. A férfi egy kortyot sem nyelt le belőle.

Én a karácsonyi bögrémből ittam a kávét. Bert mindenkitől megkövetelte, hogy hozzon be egyet. Egy személyre szóló ünnepi bögrét, hogy az irodában meghitt légkört teremtsünk. Az én bögrémen egy fürdőköpenyes, papucsos rénszarvas van, agancsai közt karácsonyi égők füzérével; pezsgőspoharat emelve kíván „oldott ünnepeket”.

Bertnek nem igazán tetszett a bögrém, de annyiban hagyta a dolgot, mert valószínűleg félt, valami mást hoznék be helyette. Viszont nagyon elégedett lett volna azzal az összeállítással, amit ma viseltem. Magas gallérú blúzom egészen piros volt, ki kellett magam sminkelnem hozzá, nehogy sápadtnak tűnjek. A szoknyám és a hozzáillő zakóm sötét fenyőzöld. Pedig nem Bert kedvéért öltöztem fel. Hanem az udvarlóm kedvéért.

A zakóm hajtókáján egy angyal ezüst körvonala rajzolódott ki. Nagyon passzoltam a karácsonyhoz. A kilenc milliméteres Browning High-Power pisztolyom egyáltalán nem keltett ünnepi benyomást, de mivel úgyis a zakóm alatt rejtőzött, ez nem számított. Mr. Smitzet zavarhatta volna, de ő láthatólag már elég ideges volt ahhoz, hogy ez ne érdekelje. Legalábbis addig, míg le nem lövöm.

-Nos, Mr. Smitz, miben segíthetek? – kérdeztem.

Mr. Smitz lehajtott fejjel meredt a kezére, azután rám emelte a tekintetét. A mozdulat kisfiús volt, bizonytalan. Ijedt tekintete furcsán mutatott megviselt arcán.

-Segítségre van szükségem, és nem tudom, ki máshoz fordulhatnék.

-Pontosan milyen segítségre van szüksége, Mr. Smitz?

-A feleségemről van szó.

Vártam, hogy folytassa, de a pasas újra a kezét bámulta. A sapkáját gombóccá gyűrte.

-Azt akarja, hogy idézzem vissza a sírból a feleségét? – érdeklődtem.

Erre már felnézett, a szeme riadtan tágra nyílt.

-A feleségem nem halt meg. Tudom, hogy nem.

-Akkor mégis mit tehetnék önért, Mr. Smitz? Halottkeltő vagyok és hivatásos vámpírvadász. Ebből a munkaköri leírásból mi segíthetne az ön feleségén?

-Mr. Vaughn azt mondta, ön mindent tud a vérfarkasokról – ezt úgy mondta a pasas, mintha bármit megmagyarázna vele. Pedig nem.

-A főnököm sok mindent mond, Mr. Smitz. De mi köze a vérfarkasoknak az ön feleségéhez? – már másodszorra kérdeztem rá a feleségére. Nekem úgy tűnt, angolul beszélek, de talán valójában szuahéliül tettem fel a kérdéseimet, csak erre még nem jöttem rá. Vagy talán az, ami történt, túl borzalmas volt, semhogy szavakba lehessen önteni. Ez az én munkámban sokszor előfordult.

Smitz előrehajolt, tekintetét az arcomra szegezve. Én is előrehajoltam, óhatatlanul.

-Peggy, mármint az asszony, szóval ő egy vérfarkas.

Pislogva néztem rá.

-És?

-Ha kitudódna, elvesztené a munkáját.

Nem szálltam vitába vele. A törvény szerint nem lett volna szabad diszkriminálni a vérfarkasokat, de azért sokszor történt ilyen.

-Mi Peggy foglalkozása?

-Mészáros.

A vérfarkas, aki hentesként dolgozott. Ez túl tökéletes. De rájöttem, miért veszítené el a munkáját: ételkészítmények előállítása potenciálisan gyógyíthatatlan fertőzéssel. Szerintem nem így van. Én is tudtam, és az egészségügyi minisztérium is tudta, hogy a vérfarkaskór csak az állatalakban elkövetett támadás során terjedhet. De ezt a legtöbb ember nem hiszi el. Nem mondhatom, hogy teljesen elítélem őket. Én sem akarok szőrösen ébredni egy reggel, számban a kelleténél sokkal több és hegyesebb foggal.

-Peggy egy delikát húsboltot vezet. Jól megy az üzlet. Az apjától örökölte.

-Az apósa is vérfarkas volt? – faggadtam.

Smitz a fejét rázta.

-Nem, Peggyt pár éve támadták meg. Túlélte, de… - megvonta a vállát. – Hát ön is tudja.

Tudtam.

-Tehát az ön felesége vérfarkas, és elveszítené a munkáját, ha ez kiderülne. Megértem. De hogyan tudnék én segíteni önnek? – legyűrtem a késztetést, hogy az órámra nézzek. Nálam voltak a jegyek. Nélkülem Richard nem tudott bemenni.

-Peggy eltűnt.

Aha.

-Mr. Smitz, én nem vagyok magánnyomozó. Eltűnt személyeket nem vállalok.

-De nem mehetek a rendőrségre! Még rájönnének.

-Mikor tűnt el a felesége?

-Két napja.

-A tanácsom mégis az, hogy forduljon a rendőrséghez.

A férfi konokul megrázta a fejét.

-Nem.

Felsóhajtottam.

-Semmit nem értek az eltűnt személyek kereséséhez. Halottakat idézek, vámpírokra vadászok, ennyi.

-Mr. Vaughn azt mondta, ön tud rajtam segíteni.

-Elmondta neki a problémáját?

Smitz bólintott.

Szar ügy. Hosszan el fogok beszélgetni Berttel.

-A rendőrség ért a munkájához, Mr. Smitz. Csak annyit mondjon nekik, hogy a felesége eltűnt. A vérfarkaskórról ne tegyen említést. Várja ki, mivel rukkolnak elő.

Nem szívesen mondom azt egy ügyfélnek, hogy tartsa vissza az információt a rendőrségtől, de még ez is klasszisokkal jobb, mintha egyáltalán el se menne hozzájuk.

-Miss Blake, kérem, nagyon aggódom. Két gyerekünk van.

Már épp elkezdtem volna sorolni az összes indokomat, miért nem tudok segíteni, aztán leállítottam magam. Támadt egy ötletem.

-Van egy magánnyomozó a Halottkeltő Rt. alkalmazásában. Veronica Sims már sok természetfeletti ügyben vett részt. Talán ő tud majd segíteni önnek.

-Bízhatok benne?

-Én bízom.

A férfi egy hosszú pillanatig bámult rám, aztán bólintott.

-Rendben. Hogyan érhetem el őt?

-Hadd hívjam fel most. Talán tudja önt fogadni.

-Az nagyszerű lenne, köszönöm.

-Szeretnék segíteni önnek, Mr. Smitz. Csak éppen nem erősségem, hogy eltűnt házastársakat üldözzek – mondtam, és közben már tárcsáztam is. Fejből tudtam Ronnie számát. Legalább hetente kétszer együtt edzünk, nem említve alkalmanként egy-egy mozit, vacsorát, akármit. A legjobb barátnő olyan fogalom, amiből a legtöbb csaj soha nem nő ki. De kérdezzetek meg egy pasit, hogy ki a legjobb barátja. Erősen el kell gondolkoznia rajta. Nem fogja azonnal rávágni. Egy csaj viszont azonnal rávágná. Lehet, hogy a pasasnak egyetlen név se jutna eszébe, legalábbis a „legjobb barátról” nem. A nők számon tartják az efféle dolgokat. A férfiak nem. Ne kérdezzétek, miért.

Ronnie üzenetrögzítője kapcsolt be.

-Ronnie, ha ott vagy, vedd fel, itt Anita.

A telefon kattant, és egy pillanattal később már az eredeti példánnyal beszéltem.

-Helló, Anita. Azt hittem, ma Richarddal randevúzol. Valami baj van?

Na látjátok, a legjobb barátnő.

-A randival nincs semmi gond. De van itt egy ügyfelem, aki szerintem inkább a te asztalodra tartozik, mint az enyémre.

-Mesélj – mondta Ronnie.

Meséltem.

-Ajánlottad neki, hogy menjen a rendőrségre?

-Ja.

-És nem hajlandó?

-Nem.

Ronnie sóhajtott.

-Hát már vállaltam ezelőtt eltűnt embereket, de általában akkor, amikor a rendőrök már minden tőlük telhetőt megtettek. Olyan forrásaik vannak, amikhez én hozzá se férhetek.

-Ezzel én is tisztában vagyok – szögeztem le.

-De a pasas nem enged?

-Nem hiszem.

-Akkor vagy én vállalom el, vagy…

-Bert elvállalta a melót, tudva, hogy eltűnt személyről van szó. Lehet, hogy megpróbálná átadni Jamisonnak.

-Jamison nem tudja megkülönböztetni a seggét egy földbe vájt lyuktól sem, kivéve, ha az egy sírgödör.

-Igen, viszont mindig szívesen bővíti a repertoárját.

-Kérdezd meg Smitztől, hogy ide tud-e jönni az irodámba. – A barátnőm szünetet tartott, míg átlapozta a naptárát. Úgy tűnt, jól egy az üzlet. – Holnap reggel kilenckor.

-Jézusom, mindig korán kelő típus voltál.

-Egyik hibám a kevés közül – feleselt vissza.

Megkérdeztem George Smitzet, hogy jó-e neki a holnap kilenc óra.

-Nem tudna ma este fogadni?

-Ma este akar találkozni veled.

Ronnie ezen gondolkodott egy percig.

-Miért is ne? Nem mintha sürgős randevúm lenne, ellentétben egyesekkel. Küldd csak a pasast. Várni fogom. Egy pénteki ügyfél még mindig jobb, mint a péntek este egyedül, azt hiszem.

-Vagyis épp most jegelve vagy – következtettem.

-Nálad viszont annál forróbb a helyzet.

-Jaj, de vicces.

Ronnie röhögött.

-Alig várom, hogy Mr. Smitz megérkezzen. Neked pedig jó szórakozást a Guys and Dollshoz.

-Meglesz. Viszlát holnap reggel a kocogáskor.

-Biztosan azt szeretnéd, hogy olyan korán átmenjek hozzád akkor is, ha Richard nálad akar maradni éjszakára?

-Ennél azért jobban ismersz engem – méltatlankodtam.

-Oké, ez igaz. Csak vicceltem. Akkor viszlát holnap.

Letettük a kagylót. Mr. Smitznek odaadtam Ronnie névjegyét, eligazítottam az irodája felé, aztán útjára bocsátottam őt. A legjobb, amit tehettem, az volt, hogy Ronnie-hoz küldöm. Még mindig zavart, hogy a fazon nem hajlandó a rendőrséghez fordulni, de hát nem az én nejemről volt szó.

„Két gyerekem van” – ezt mondta a pasas. Nem az én bajom. Tényleg. Craig, az éjszakás titkárunk az asztalnál ült, ami azt jelentette, hogy már elmúlt hat óra. Továbbra is erősen késésben voltam. Igazán nem volt arra idő, hogy veszekedni kezdjek Berttel Mr. Smitz miatt, de…

Bert irodájára pillantottam. Sötét volt.

-A főnök hazament?

Craig felnézett a billentyűzetről. Rövid, barna haja olyan finom szálú, mint egy kisbabáé. Kerek szemüvege illik a kerek arcához. Vékony fiú, nálam magasabb, de hát ki nem magasabb nálam? A húszas éveiben jár, felesége van és két pici gyereke.

-Mr. Vaughn körülbelül harminc perce ment el.

-Ez várható volt – jegyeztem meg epésen.

-Valami baj van?

Megráztam a fejem.

-Írjál be engem valamikor holnapra, hogy beszélhessek a főnökkel.

-Nem tudom, Anita. Elég sűrűn be van táblázva.

-Találj nekem helyet, Craig. Különben valamelyik másik időpontjában török majd rá.

-Te nem vagy komplett – hebegte a fiú.

-Ráhibáztál. Találj helyet nekem. Ha Bert ordítozni fog miatta, mondd azt neki, hogy fegyvert fogtam rád.

-Anita – mondta Craig vigyorogva, mintha csak ugrattam volna őt.

Otthagytam a fiút, miközben ő Bert határidőnaplójának lapjait pörgette, és próbált valahová beszorítani engem. Komolyan gondoltam. Bertnek beszélnie kell velem holnap. A december a pangás időszaka, ami a zombiidézést illeti. Az emberek láthatólag azt hiszik, a karácsony közeledtével nem lehet ilyesmit csinálni. Mintha a halottkeltés fekete mágia vagy valami hasonló volna. Úgyhogy Bert más dolgokat is bevállal, hogy kitöltse az üresjáratot. Kezdtem belefáradni az ügyfelekbe, akiknek a problémáival semmit nem tudtam kezdeni. Nem Smitz volt az első ebben a hónapban, de ő volt az utolsó.

Erre gondolva vidáman a kabátoba bújtam, és távoztam. Richard már várt. Ha a forgalom kedvező, még épp odaérhetek a nyitány előtt. De látott már valaki péntek estét forgalmi dugó nélkül?