Az egész göncöm tocsogott a vértől, de kivételesen nem zavart. Nem az én vérem volt, még csak nem is emberé. Hat csirke és egy kecske kinyiffantását még el tudom számolni a lelkiismeretemmel – ha meg nem, ássam el magam. Hét holttestet szólítottam elő a sírjából napszállta óta. Túlteljesítettem az ötéves tervet. Cégszinten.

A megidézett hullák számától eltekintve tipikus munkanap volt, elejétől a végéig. Lássuk csak: prezentáltam egy polgárháborús veteránt a helytörténeti egylet kihelyezett ülésére, előállítottam egy végrendeletét aláírás nélkül hátrahagyó családfőt, és megidéztem egy zsarnokoskodó anyát, aki helyrekalapálhatatlan lelki törést okozott a fiának – hogy csak a legrázósabbakat említsem. Az éjszaka nagy részében jogászok és pszichiáterek nyüzsögtek körülöttem. Hajnali három tájékán úgy éreztem, ha még egyszer azt hallom, „Ödipusz-komplexus” vagy „visszterhes vagyonátruházási illeték”, sikítva elrohanok. Nem tudnám megmondani, a lélekvájárok rosszabbak-e vagy az ügyvédek, mindenesetre utóbbiak javára szól, hogy kliensek nélkül jönnek, és a borsos óradíjra hivatkozva semmi perc alatt letudják a hivatalos procedúrát. A bíróság által kirendelt jogi szakértő megállapítja, hogy a sírjából kirángatott delikvens tudatában van-e annak, mit íratnak vele alá – ha ugyanis nem képes épkézláb válaszokat adni a szakértő kérdéseire, ugrott a hiteles szignó. Az élőhalott jogalanynak döntésképesnek kell lennie, hogy aláfirkanthasson egy hivatalos okiratot. Na ja, a polgárjogvédelem reneszánszát éljük. Még sose keltettem olyan zombit, aki ne ugrotta volna át a lécet, de hallottam már pár cifra sztorit Jamisontól, az egyik kollégámtól a Halottkeltő Rt.-nél. Az ő praxisban már előfordult, hogy az ügyvédek egymás torkának estek a sírhant tetején. Frenetikus móka lehetett.

Alig valamivel napkelte előtt keveredtem haza. Az ég még mindig fekete volt, telepöttyözve vaksin hunyorgó csillagokkal. A kocsit a ház előtt hagytam. Nem éreztem magamban elég lelkierőt ahhoz, hogy besasszeroljam a garázsba. Május derekán járt az idő, de a hőmérőt elnézve lehetett volna kora április is. A St. Louis-i tavasz általában kétnapos eseménya tundrai hosszú évszakot idéző zima vége és a hőguta kezdete között. Egyik nap még lefagy az ember alfele, másnap viszont minden átmenet nélkül harminc fok van árnyékban, és csöndesen szublimál az aszfalt. Ebben az évben – kivétel erősíti a szabályt alapon – kiadós tavaszt kaptunk; nyirkosat, nehezet, illatosat. Nagyon átmenetit.

Minden ízületemet átjárta a csípős hűvösség. Még mindig a zárral vacakoltam, amikor odabenn megcsörrent a telefon. Ilyen istentelen időpontban csak a rendőrség szokott keresni. Ezek szerint vár rám egy gyilkossági helyszínelés. De jó nekem! Berúgtam magam mögött az ajtót, és a konyha felé vettem az irányt. Időközben bekapcsolt az üzenetrögzítő. Miután erősen dobozakusztikájú hangom elhallgatott, egy színtelen férfihang szólalt meg.

-              Itt Edward. Vedd fel, Anita!

Aztán csönd.

A nagy rohanásban nem néztem a lábam elé, és elbotlottam a küszöbön. Miközben a lendülettől cseppet sem elegáns ívben felkenődtem a konyhapultra, fél kézzel megragadtam a kagylót.

- Itt vagyok! – lihegtem, amikor végre sikerült uralnom a helyzetet, és a telefon nem akart mindenáron kiugrani síkos tenyeremből. – Most estem be az ajtón. – Szó szerint, tettem hozzá gondolatban. – Mi újság?

Edward nem kerülgette a forró kását.

-              Tartozol nekem egy szívességgel.

Na igen.

Rég volt, talán igaz sem volt. Edward és egy haverja, valami Harley, egyszer kihúzott a csávából. Eléggé felpörögtek az események, és… szóval úgy jött ki a lépés, hogy Harley meghalt, és az én kezemben füstölgött a puskacső. Saját védelmemben gyorsan hozzátenném, hogy az az elmebeteg állat simán lepuffantott volna, ha nem kapcsolok időben. Edward viszont elvi kérdést csinált a dologból. Pech, de még mekkora! Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy választhattam: vagy akkor és ott véres elégtételt vesz, vagy jövök neki eggyel, a megboldogult Harley emlékére. A második verzió mellett döntöttem. Nem akarom kihúzni a gyufát Edwardnál. Nem ettem meszet.

Hivatását tekintve Edward fejvadász, a renegát szörnyetegek specialistája. Élőhalottak, alakváltók, trollok, tündérek – neki egyre megy, csak minél hosszabb és véresebb legyen a hajsza. Velem ellentétben őt sosem izgatták a formaságok, az „etika” szót pedig hírből sem ismeri. Ha úgy adódik, embert is öl – persze csakis megfelelő díjazás ellenében. Bérgyilkosokat, bűnözőket. Riválisokat. Kollégákat. Ha vérontásról van szó, Edward nem finnyázik. Magasról tesz rá, milyen nemű, vallású, faji hovatartozású a célpont, engedelmeskedik-e a természet általunk ismert törvényeinek vagy sem. Ha elég nulla sorjázik a vérdíjon, Edward levadászik és megöl bármit, ami él és mozog. Azt mondják, ő a ragadozók ragadozója. És valószínűleg igazuk van. Nem lehet túl sok haverja. Olyan, mint egy szelídített leopárd; ha jókedvében találod, összekuporodik a lábadnál, és még azt is hagyja, hogy megkuszkuszold a füle tövét. Ha rosszkedvében van, tőből leharapja a fejed.

Nemrég kapott egy anonim megbízást. Én lettem volna a célszemély. Visszautasította. Személyesen jött St. Louisba, hogy vigyázzon a seggemre. Hogy miért… na, azt én is szerettem volna tudni. Amikor megkérdeztem, csak annyit felelt, így egyetlen hulla helyett többzsáknyit gyárthat. Asszem, ennyi elég is Edward jellemzésére.

-              Ott vagy még?

-              Szerinted? – dünnyögtem kedvetlenül.

-              Nem örülsz, hogy újra hallod a hangom – állapította meg.

-              Mit kell tennem? – tértem ki a válasz elől.

-              Ted Forresternek gondjai vannak. Sürgősen szüksége lenne egy jószemű szörnyszakértőre.

És egyből rám gondolt? Milyen hízelgő.

Ted Forrester amúgy Edward egyik álneve a sok közül. Pontosabban az egyetlen hivatalosan is létező személyazonossága, amelyről tudok. Ted is fejvadász, micsoda véletlen egybeesés! Természetfeletti lényekre specializálódott, de vámpírokkal nem foglalkozik, mert a tilosban járó vérszívók különleges esetként kezelendők; ezért is működnek a világon mindenütt államilag bejegyzett vámpírhóhérok. A többi „szörnyetegre” a mai napig nem szükséges vadászati engedély. Állítólag a vámpírok mögött komoly politikai lobbi áll. Hát, nem tudom – annyi mindenesetre biztos, hogy a média rajtuk csámcsog a legtöbbet. Vért és cirkuszt a népnek. Nyamm-nyamm.

Jobb híján a Teddel hasonszőrű szörnyvadászok töltik be a rendőrség és a vámpírhóhérok között tátongó kompetencia- és hatásköri vákuumot. Zömük a déli mezőgazdasági régióban tevékenykedik, ahol még mindig legális a „vadállatok és egyéb kártevők” szisztematikus vasvillára tűzése és cséphadarókkal való agyondorongozása. A kártevő kategóriába magától értetődően az alakváltók is beletartoznak. Fél tucat államról tudok, ahol helyben le lehet puffantani a „dögöket”, ha a vérteszt – persze utólag – bizonyítja, hogy likantrópok. Ügybuzgó polgárjogi aktivisták ugyan néhány vasvillás-cséphadarós esetet már a bíróság elé vittek, de helyi szinten mindeddig semmi nem változott. Lassú víz partot mos, ám a talajkorrózió évezredek alatt sem rajzolja át jelentősen a térképet. Ez van.

-              Mire kellek Tednek?

Az igazat megvallva, szapora ritmusban verhetem a seggem a földhöz, hogy Ted hajtja be rajtam a szívességet, és nem Edward. Utóbbi esetben sokkal zűrösebb és illegálisabb katyvaszban találnám magam, méghozzá nyakig.

-              Gyere Santa Fébe, és megtudod – hangzott a válasz.

Santa Fébe? Édes Jézusom.

-              Az Új- Mexikóban van.

-              Földrajzból ötös.

Sóhaj.

-              Mennyi időm van összecuccolni.

-              Két perced.

Korrekt.

-              Tisztázzunk valamit. Hivatásos vámpírhóhérként megyek, vagyis villogtathatom az igazolványomat, és magammal vihetem a stukkeremet. Így van?

-              Hozz, amit akarsz – felelte egykedvűen. – Szívesen megosztom veled a játékaimat, ezen ne múljon a békesség.

Már a nyelvemen volt, hogy a békesség nem ezen múlik. De nem mondtam.

-              Ma még egy szemhunyásnyit sem aludtam, Edward. Nem kaphatnék pár órányi haladékot, mielőtt kivonszolom magam a reptérre?

-              Rendben, de legkésőbb kettőre legyél itt. A testeket már elszállították, de a helyszínt érintetlenül hagyták, kifejezetten a te kedvedért.

Asszem, elvesztettem a fonalat.

-              Miféle helyszínt hagytak érintetlenül?

-              Mondhatnám, hogy gyilkossági helyszínt, de az nem fedné a valóságot. Ez egy… - elhallgatott, mint aki a megfelelő szót keresi – …mészárszék.

-              Most rám akarsz ijeszteni?

-              Épp ellenkezőleg.

-              Akkor, mondd el, miről van szó! És a továbbiakban hanyagold az érzékletes jelzőket, ha kérhetlek.

-              Tíz ember került az eltűntek listájára. További tizenkettő halott.

De jó!

-              Hogyhogy nem ettől hangos az ország?

-              Az eltűnéseket hetekig címlapon hozta a bulvársajtó.

Azt el tudom képzelni. Mondjuk, olyan szalagcímekkel, hogy „Bermuda háromszög a sivatag közepén”. „Santa Fe a rettegés városa”.

-              A gyilkosságok jóval később történtek – folytatta Edward. – Három teljes családot irtottak ki. A szomszédok tegnap reggel találták meg őket. A többségük pár napja halott, de vannak kéthetes hulláink is.

-              Azt akarod beadni nekem, hogy két álló hétig a kutya se kereste őket?

Valami megváltozott a hangjában. Lassabb lett, színtelenebb. Fáradtabb.

-              Hol is kezdjem? Szóval Santa Fe lakossága szinte teljesen kicserélődött az utóbbi években. Rengeteg itt a bevándorló. A hétvégi házak gomba módra nőnek ki a földből a kertvárosok peremén. A helyiek az újonnan jövőket mexikocáknak hívják.

-              Rendkívül szellemes – húztam el a szám. – Ted Forrester is a bosszankodó lokálpatrióták közé tartozik?

-              Valahogy úgy. Ted a kertvárosban lakik.

Edward valóságos kaméleon; ennyi év ismeretség után is alig tudok róla valamit. És most önként dönti rám az infót. Jobb meggyőződésem ellenére kezdtem izgalomba jönni. – Ez azt jelenti, hogy látni fogom, hol élsz?

-              Látni fogod, hogy Ted Forrester hol él – felelte diplomatikusan.

-              De hát te vagy Ted Forrester! Nálad fogok lakni?

Egy darabig hallgatott.

-              Igen – bökte ki kelletlenül.

Látni fogom Edward házát, belekukkolhatok a lelkébe – már ha van neki. Hirtelen nagyságrendekkel kecsegtetőbb színben tűnt fel a kényszerutazás.

Aztán eszembe jutott valami.

-              Amikor azt mondtad, egész családokat nyírtak ki… gyerekek is vannak az áldozatok között?

-              Nincsenek

Megkönnyebbülten fújtam egyet.

-              Hál’ isten.

-              A szentimentalizmus – jegyezte meg szigorúan – megengedhetetlen luxus. Csodálom, hogy erre még nem jöttél rá.

-              Téged nem zavar, ha halott gyereket látsz? – fortyantam fel.

-              Nem.

Néhány végtelennel tűnő másodpercig némán hallgattuk egymás szuszogását. Edward gyomra semmitől sem rándul görcsbe, még egy halott gyerek látványától sem. Félelmetes. Még a rutinos rendőrök sem mennek ki szívesen olyan helyszínre, ahol az áldozat kiskorú. Azok is nehezen viselik, akiknek nincs gyerekük – hát még, akinek van. Ez genetikailag kódolt reakció; beépített mélylélektani blokk. Határozottan aggasztónak találom, hogy Edwardból gyárilag hiányoznak a mélylélektani blokkok.

-              Nem kell amputálnod a ménkő nagy lelkedet, hogy segíts nekem – törte meg a csöndet. – Egy biztos kezű szörnyvadászra van szükségem. Ösztönből, gondolkodás nélkül ölsz, akárcsak én. És most ez kell nekem.

Köszi, ez jólesett. Már egy kalap alatt emleget saját magával. Sűrűn kongtak bennek a vészharangok, annál is inkább, mert esélytelen lett volna vitába szállni vele. Nem voltak meggyőző ellenérveim. Pontosítsunk: semmilyen ellenérvem nem volt. Ilyenkor legjobb, ha a mindent elöntő morális káosz helyett a feladatra koncentrál az ember.

-              Hol is tartottál? Ja igen, Santa Fében kicserélődött a lakosság.

-              Nem cserélődött ki – precízkedett Edward. – De sok az újonnan betelepült, és még több a turista. A szociológusok azt nevezik úgy, magas fluktuációs ráta.

Na akkor most fordítsuk az elméletet a gyakorlat nyelvére!

-              Arra akarsz kilyukadni, hogy senki sem ismeri a szomszédját?

-              Úgy van. A szomszéd napirendjét pedig még kevésbé. – A hangja atyaian szelíd volt, de egyre vontatottabb. Valami nagyon-nagyon nincs rendben. Vagy csak képzelődöm?

-              Úgy gondolod, lesz ott több hulla is – találgattam fennhangon. – csak még nem találták meg őket.

Mély csönd telepedett közénk. Vak tyúk is talál szemet alapon ráhibáztam, és ez határozottan nem tetszett neki. Edward nem csípi, ha valaki a sorok között olvas. Pedig javarészt az intuícióm segítségével sikerült túlélnem az utóbbi pár évet. Ahogy ő is mondta, ösztönből dolgozom: az érzelmeim vezetnek, nem a fejem. Ez néha áldás, máskor átok. Mostanában vannak napok, amikor éppolyan üresnek és halottnak érzem magam legbelül, mint ő. Akár tetszik, akár nem.

-              Nem sajnálod azokat a dolgokat, amiket elvesztettél az életedből? – szakadt ki belőlem a kérdés. Asszem, ez volt a legszemélyesebb megnyilvánulás, amit elő mertem adni előtte.

Szerintem ő lepődött meg a legjobban, hogy válaszolt.

-              Nem. És te?

Rá akartam vágni, hogy én nagyon is, aztán eltöprengtem. Itt csak az igazságnak van helye. Minek játszunk, ha nem tartjuk be a saját magunk által kreált szabályokat?

-              Nem. Asszem, én sem.

Halkan felkuncogott.

-              Ez az én Anitám!

Az ő Anitája? Adandó alkalommal majd elmeditálok rajta, hogy most hájjal kenegette a lelkem, vagy szögesdróttal karistolta, de most lapozzunk.

-              Szóval, miféle szörnyeteggel van dolgunk?

-              Fogalmam sincs.

Ettől belém szakadt a következő kérdés. Edward sokkal régebb óta vadászik természetfeletti lényekre, mint én. Körbeutazta a fél világot a legkülönfélébb bestiákat öldösve. Olyan dolgokról tud, amikről én még csak nem is hallottam.

-              Mi az, hogy fogalmad sincs? – hápogtam.

-              A metodika, a koncepció… ez az egész új nekem, Anita. Azt se tudom, mit keressek. – Őszinte tanácstalanságot hallottam a hangjában. Edward, akit a vámpírok és az alakváltók egymás között csak per Halál emlegetnek, elbizonytalanodott. Ha nem a saját fülemmel hallom, el se hiszem. – Majd meglátod az áldozatokat – mondta. – Félretettem pár fotót a többi helyszínről. Az utolsót érintetlenül hagyták, hogy megnézhesd.

Hogy én megnézhessem? Sose gondoltam volna, hogy Edward egyszer még bevágódik a zsaruknál.

-              Mivel vetted rá őket?

-              Ted évek óta szoros együttműködésben dolgozik a helyi rendőrséggel. Kéz kezet mos. Tudod, hogy megy ez. Vakon megbíznak benne. Ha Ted azt mondja, csak te segíthetsz, hisznek neki.

-              Vakon megbíznak benned? – visszhangoztam hitetlenkedve.

-              Ted Forresterben – pontosított.

Edward és Ted Forrester… Kész skizofrénia.

-              Estig Santa Fében leszek.

-              Albuquerque-be gyere. És legkésőbb kettőre legyél itt. A reptéren várlak. Csörögj rám, mielőtt landol a géped.

-              Kösz, de inkább kocsit bérelek.

-              Amúgy is Albuquerque-ben lesz dolgom. Eléd megyek.

-              Mit titkolsz előlem? – kérdeztem gyanakodva?

-              Mit titkolnék?

-              Én tudjam? Imádsz titkolózni. A véredben van. Van egy évek óta körvonalazódó elméletem, mely szerint az ilyesmi téged a felsőbbrendűség csalóka érzésével tölt el.

Ez tetszett neki.

-              Gondolod?

-              Nem gondolom. Tudom.

Felnevetett.

-              Majd ha lesz időnk, fejtsd ki bővebben az elméleted! Komolyan érdekel. – Hirtelen lehalkította a hangját. – Most mennem kell.

És letette.

Tíz eltűnt, tizenkettő halott. Na jó, nem kérdezek semmit, amit kell, azt már így is tudom. Amit meg nem… Egy biztos: Edward várni fogja a hívásomat.