Laurell K. Hamilton: Sápadt Hold (Anita Blake, vámpírvadász)
2005.11.24. 19:01
Álmomban lélekbizsergetően puha és illatos lepedőbe csavartam magam. Minden vérvörösen és forrón lüktetett körülöttem. Telefoncsörgés törte szilánkokra a képet, apró éles felvillanásokat hagyva maga után. Éjfélszín szemek. Hűvös kezek érintése. Selymes fekete hajtincsek hullanak az arcomba. A saját ágyamban ébredtem, kilométerekre Jean-Claude-tól, azzal a torokszorító érzéssel, hogy egy perce még tetőtől-talpig becsomagolt az ölelésébe. Vakon tapogatóztam az éjjeliszekrényen a telefon után.
-Igen?
-Anita? Jó reggelt?
Daniel Zeeman volt, Richard huszonnégy éves öccse. Szédületes alak, szerintem nemzeti kinccsé kéne nyilvánítani a humorérzékét. Richard és én már az esküvőt tervezgettük, amikor száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Összefeküdtem Jean-Claude-dal, és ez totál betett a közös terveinknek. Az én saram az egész. Ebben az egy dologban a mai napig egyetértünk.
Az ébresztőórám foszforeszkáló számlapjára sandítottam. Három óra tíz. Hajnali.
-Daniel, mi a baj?
Mert nézzünk szembe a tényekkel: senki se hív ilyen kretén időpontban lélekvidító hírekkel.
Nagy levegőt vett, mintha a mondókája komoly lelki felkészülést igényelne.
-Richardot letartóztatták.
Felültem és lelöktem magamról a takarót. – Mi van? – Teljesen kiment az álom a szememből. A szívem zakatolt, az adrenalin émelyítően pezsgett a gyomromban.
-Richardot letartóztatták.
Nem értetlenkedtem tovább, bár éreztem a kísértést. – Mi a vád?
-Nemi erőszak.
-Mondd még egyszer!
Daniel kelletlenül megismételte. Második körben is vadbaromságnak tűnt.
-Richard egy nagyra nőtt gyerek. A különös kegyetlenséggel végrehajtott tömegvérengzést előbb hinném el róla, minta nemi erőszakot.
-Gondolom, ezt vigasztalásnak szántad. Köszi.
-Pontosan tudod, minek szántam. Richard sose csinálna ilyet – jelentettem ki. – Egyébként azt se tudtam, hogy hazajött.
-Nem, még mindig Tennesseeben van. Aznap tartóztatták le, amikor befejezte az anyaggyűjtést a doktorijához.
-Mesélj!
-A pontos részleteket én sem tudom – mondta zavartan. – Nem engedtek be hozzá.
-Hogyhogy?
-Anya meglátogathatta, mi nem.
-Van ügyvédje?
-A fejébe vette, hogy az ártatlanoknak nincs szükségük jogi képviseletre.
-A börtönök dugig vannak ma született bárányokkal, Daniel. A bátyádnak ügyvéd kell. Ha helyi a csaj, és a lokálpatrióta közösség teljes mellszélességgel kiáll mellette, akkor Richard nagy szarban van.
-Akkor Richard nagy szarban van – ismételte meg Daniel csöndesen.
-Rohadt élet!
-Ez még nem minden.
Lehámoztam magamról a takarót, és kezemben a telefonnal járkálni kezdtem a sötétben. – Hallgatlak.
-Öt nap múlva kettős holdtölte lesz – mondta. Nem bocsátkozott hosszas magyarázatokba, de nem is volt rá szükség. Így is frankón értettem.
Richard alfa vérfarkas, a helyi falka vezetője. Ha jól meggondolom, ez az egyetlen említésre méltó hibája. Azután szakítottunk, hogy foggal-karommal cafatokra tépett valakit a szemem láttára. Az élmény hatására egyenesen Jean-Claude karjaiba szaladtam. Vérfarkastól a vámpírhoz. Nüánsznyi a különbség egy vérszopó és egy nyershús-zabáló között, de amikor Jean-Claude befejezi a vacsit, nem lógnak véres cafatok a fogai közül. Apró difi, ám korántsem elhanyagolható.
Szóval ebben a hónapban másodszor is lesz telihold. Ilyesmi ritkán fordul elő, kábé háromévente egyszer. Richard remekül tud uralkodni magán, de sosem hallottam olyan farkasemberről, még Ulfricról – vagyis falkavezérről – sem, aki le tudta volna gyűrni a telihold vonzását. Függetlenül attól, milyen típusú vérállattá vedlik az ember, az alakváltó alakváltó marad. A második holdtölte duplán bepörgeti őket.
-Ki kell hoznunk – törte meg a csöndet Daniel. – Méghozzá minél előbb.
Na igen.
Richard a legnagyobb titokban tartja bolyhos énjét. Nem csoda. Biológiát tanít általános iskolás gyerekeknek. Ha kiderülne, hogy vérfarkas, repülne az állásából. Elméletileg tilos a diszkrimináció, különösen ha olyan rezisztens kórról van szó, mint a likantrópia, de a gyakorlat – szokás szerint – köszönőviszonyban sincs az elmélettel. Senki se nézné jó szemmel, ha szemük fényét egy szörnyeteg okítaná a magasabb tudományokra. A dolgot tovább komplikálja, hogy Daniel az egyetlen ember a családban, aki ismeri Richard titkát. Zeeman mama és Zeeman papa boldog tudatlanságban élnek.
-Adj egy számot, amin elérhetlek – mondtam végül.
-Idejössz?
-Naná.
Fújt egyet. – Kösz. Anya minden lehetséges és lehetetlen kicsapta a balhét, de ettől nem mentek előre a dolgok. Kellene valaki, aki kiigazodik a jog útvesztőiben.
-A barátnőm pár perc múlva rád csörög egy jó ügyvéd nevével. Talán el tudjátok intézni az óvadékot, mire odaérek.
-Feltéve, ha Richard hajlandó lesz találkozni vele – mormolta Daniel.
-Néha az idegeimre megy a makacsságával.
-Nekem mondod? Szerinte elég, ha az igazság az ő oldalán áll.
Ez jellemző rá.
Tulajdonképpen több oka is van, hogy szakítottunk. Richard olyan elvekhez ragaszkodik, melyek már akkor sem működtek, amikor még annó dacumál divatban voltak. Az őszinteség és a méltányosság nem klappol a pánamerikai mentalitással, különösen az igazságszolgáltatásban nem. A pénz, a hatalom és a mázliszériával bélelt, patkolt könyök annál inkább. Vagy ha van valakid, aki a rendszer jól bekoptatott fogaskereke.
Bizonyos szempontból én is a gépezet része vagyok: azért fizetnek, hogy levadásszam és elpusztítsam a bíróságilag renegátnak nyilvánított szörnyeket. Három államban jegyeztek be. Tennessee persze nincs ezek között, de a zsaruk mégiscsak kevésbé taplók egy vámpírhóhérral, mint egy szimpla civillel. Foglalkozásszerűen visszük a bőrünket a vásárra nap mint nap, és jóval több hulla szegélyezi az utunkat, mint egy átlagzsernyáknak. Persze mivel az áldozatok vámpírok, a finnyázók ezt puszta rovarirtásnak tekintik. Szerintük csak az emberölés számít igazi gyilkosságnak. Fene a gusztusukat.
- Mikor érsz ide? - kérdezte Daniel.
- Van pár dolog, amit el kell intéznem, de ha minden jól megy, még ma.
- Remélem, sikerül jobb belátásra bírnod.
Mivel már volt szerencsém a mamájukhoz, megengedhettem magamnak némi értetlenkedést. - Azt mondod, Charlotte nem tudta észhez téríteni?
- Mit gondolsz, honnan veszi Richard ezt az igazság-szabaddá-tesz maszlagot?
- Na ja - dünnyögtem - Az alma meg az ő fája.
- Most mennem kell - hadarta. Úgy csapta le, mint akit rajtakaptak. Le mertem volna fogadni, hogy anyuci viharzott be a szobába. Zeemanéknek négy fiuk van és egy lányuk. Már a legkisebb is kinőtt a gyerekcipőből, mégis úgy reszketnek a mamájuktól, mint ördög a tömjénfüsttől. Egyértelműen és tagadhatatlanul Charlotte Zeeman viseli a nadrágot a családban. Ez az első összcsaládi vacsora után tökéletesen világossá vált a számomra.
Letettem a telefont, és felkattintottam a lámpát. Miközben elkezdtem belapátolni a cuccaimat a bőröndbe, egy pillanatra felötlött bennem a kérdés, mi a frászért töröm magam. Lökhetném a sódert tonnaszám, hogy Richard biztonsága stratégiai szempontból fontos nekem; végül is tagja a mágikus szövetségnek, amit Jean-Claude ütött össze.
Egy mestervámpír, egy farkaskirály és egy nekromanta.
A triumvirátus szorosan összefűz bennünket. Előfordult már, hogy véletlenül betörtünk egymás álmaiba. Sőt, néha nem csak véletlenül. De én most nem azért csomagolok ilyen lendületesen, mert Richard a harmadik a csapatban. Legalább magamnak illene bevallanom, hogy még mindig rágom a lábtörlőt miatta. Talán nem ölt a dolog olyan egészségtelenül akut méreteket, mint Jean-Claude-dal - de majdnem. Nyakig ül a szószban, és ha rajtam áll, nem hagyom benne. Pofonegyszerű. Pofonbonyolult. Pofonfájdalmas.
Vajon mit fog szólni Jean-Claude, ha csapot-papot itt hagyok, hogy Richard megmentésére siessek?
Kit érdekel? Mennem kell, és kész.
Na igen. A szerelem néha szárnyakat ad. Máskor egy újabb zabszem az ember seggében. Vagy a harakiri egy látványosabb fajtája.
|