boszorkányüldözések
2005.10.31. 16:49
egy Salem-ben lévő boszorkányszobor
Ma már élét vesztette a vita, hogy voltaképpen melyik vallásfelekezetet terheli a felelősség az esztelen és kegyetlen boszorkányhajszáért. Egyforma buzgalommal égette őket katolikus, református és anglikán. Boszorkányokat égettek már a XIII. és XIV. században is, de csak a XV. század végén tört ki az igazi téboly, s ezután a cserjetűz hevességével lángolt végig egész Európán. Két démonhittől megszállott dominikánus barát, Sprenger Jakab és Institor (Gremper) Henrik volt a tulajdonképpeni gyújtogató. Egyelőre mint inkvizítorok eretnekek égetésével foglalkoztak a Rajna vidékén, de a csekély forgalom nem elégítette ki a becsvágyukat. Arra gondoltak, hogy a boszorkányokra is ki kellene terjeszteni a hivatali hatáskörüket, s így majd az ügyforgalom örvendetesen föllendül. Adatokkal megrakodva elutaztak Rómába, ott rémmeséikkel megpuhították a pápát és informálójuk eredményeként 1484. december 5-én szétment a németországi püspökökhöz a Summis desiderantes kezdetű, úgynevezett boszorkánybulla. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két inkvizítornak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. Ezt a három pontot kell kiteregetni és a nép elé tárni: 1. Boszorkányság ütötte fel fejét a keresztény világ közepette, amely az ördög segítségével bűnös varázslatot űz az emberek ártalmára. 2. Ez a boszorkányság az ördöggel kötött szövetségen alapul. 3. Ez a szövetség elszakadást jelent a keresztény hittől, miután a boszorkányok Istent megtagadva az ördöghöz esküsznek, s így örök üdvösségüket elveszítik. Talán a bulla egymagában még nem indította volna el az eszeveszett hadjáratot. Fegyver volt csupán, s attól függött a pusztító hatása, ki hogyan forgatja. Hát a két inkvizítor megmutatta, hogyan kell vele bánni. Nekiláttak és három év alatt elkészültek a nagy művel, a világirodalom legszégyenteljesebb könyvével. 1487-ben megjelent a Boszorkánypőröly, császári jóváhagyással az élén. A könyv duzzadt a szemenszedett badarságoktól, viszont veszedelmes tanítások húzódtak meg benne. Egyetlen mondata elég volt, hogy bevágja az útját minden bírálatnak vagy ellenszegülésnek:
"Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere. Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot!"
Ezzel minden józaneszű embernek lakatot tettek a szájára, mert ha ki merte nyitni a Boszorkánypöröly tanításai ellen, saját magára mondta ki a halálos ítéletet. A hajtóvadászat megindult és kevés híján három századig tartott. Az áldozatok pontos számát nem tudjuk, de ijesztően nagy lehetett. Németország legkisebb falvai is irtották a saját külön boszorkányaikat. A mindössze 540 lakossal szerénykedő Lindheim például az 1640-1651. évek között 30 boszorkányt küldött a másvilágra. Angliában egy 1563-i törvény a boszorkánypereket kivette az egyházi hatóságok kezéből és az államra bízta. Az állam élt is a ráruházott hatalommal. Hogy a bíróságok kellőképpen el legyenek látva munkával, egy különleges nyomozó-csoportot szervezett. Witch-finder volt az ilyen nyomozó neve. Az volt a feladata, hogy barangoljon be várost és falut és szimatolja ki a boszorkányokat. A furcsa pályán emlékezetes nevet szerzett egy volt ügyvéd, Matthew Hopkins, utóbb a csoport főnöke (Witch-finder generál). Legnagyobb sikere 1644-ben volt, amikor egy csapásra egy huszonkilenc tagú boszorkány-társaságot leplezett le és állított bíró elé. A siker még nagyobb erélyre ösztönözte. Titkárral és titkárnővel dolgozott, s akkora lendülettel látott neki a boszorkánycserkészetnek, hogy alig pár hónap alatt fölvitte kétszázra. Természetesen nem ingyen törte magát. Minden egyes boszorkányért fejpénz járt, azonfelül megtérítették az útiköltségeit. Itt-ott mégis megelégelték a buzgalmát s a papság felszólalt ellene. A nép kételkedni kezdett az őszinteségében, s mint az árnyék, kúszott nyomában a gyanú, hogy neki magának is van valami kapcsolata az ördöggel. Egyhelyütt meglepte a tömeg, s hogy tisztázzák az ügyet, saját kedvenc módszerét alkalmazták, a vízpróbát. Kezét-lábát gúzsba kötötték és a vízbe dobták. Az eredmény kedvezőtlen volt és a witch-finder ezúttal a saját életével fizetett -, csak azt nem tudjuk, hogy törvényes formában végezték-e ki, vagy a helyszínen verték agyon.
A nagy boszorkányhadjárat vezérkarában a teológusok mellett a jogászok is helyet követeltek. A Boszorkánypőröly szerzőit méltó utódként követte Carpzow Benedek, a lipcsei egyetemen a büntetőjog tanára. Protestáns ember volt, kegyes életű és templombajáró. Jámborsága nem akadályozta, hogy az eléje került boszorkányperekben húszezer máglyára szóló ítéletet írjon alá. A német jogászvilág minden ítéletét kinyilatkoztatásként fogadta el. Ilyen volt egyebek közt az a tétele, hogy a boszorkányság crimen exceptum, kivételes bűncselekmény -, tehát nem kell ragaszkodni a törvény szabályaihoz, hanem a bíró úgy járhat el, amint azt jónak látja. Ami annyit jelentett, hogy a perbefogott vádlottat már puszta gyanú alapján is kínpadra lehet vonni. I. Jakab, Anglia királyáról azt beszélték, hogy rosszul lett, ha egy meztelen kardot látott -, ugyanis édesanyja éppen teherben volt vele, amikor titkárát szemeláttára szúrták le. Attól viszont nem irtózott, ha nevében más forgatta a hóhérbárdot. Egyébiránt tanult ember volt, egyik életírója szerint „az akkori kereszténység legokosabb bolondja". Bolondériája Demonologie (Edinburgh, 1591) című könyvében nyilvánult meg, ebben a boszorkányok ellen összehordott ismert együgyűségekkel igyekezett hitbuzgalmáról bizonyságot adni. A gyakorlatban is irgalmatlan boszorkányüldöző volt. Fiához írt intelmeiben a fejedelmek legnagyobb bűnei közé sorolja, ha visszaélnek a kegyelmi joggal és halálraítélt boszorkánynak kegyelmet adnak. Jan Weyer-Wierus, a düsseldorfi hercegi udvar orvosa volt az első, aki hangos szóval merte az igazságot a süket világ fülébe kiáltani. A démonok szemfényvesztései című könyvével olyan vihart kerekített, hogy nincs az a boszorkány, amelyik különb forgószelet bírt volna kavarintani. Minden oldalról zuhogtak is rá a démonografusok parittyakövei és talán valósággal is megkövezik, ha idejében el nem menekül Düsseldorfból. A XVII. század elején egymás után három katolikus pap állt bátran elő, hogy folytassa a kálvinista Weyer művét. Mindhárom jezsuita szerzetes volt. Adam Tanner müncheni, majd ingolstadti egyetemi tanár, utóbb a prágai egyetem kancellárja, majdnem Weyer sorsára jutott. Támadták és üldözték, sőt két felbőszült inkvizítor éppenséggel azt üzente neki, hogy ha a kezükbe kerül, kínpadra fogják vonatni. A népet is fellázították ellene, olyannnyira, hogy halála után az elbolondított tömeg azt követelte a plébánostól, ne engedje szentelt földbe temetni. A tiltakozásnak az volt a közvetlen oka, hogy lakásában egy nyilván varázsláshoz való tárgyat találtak. Üveglencsékkel felszerelt készülék volt; aki belenézett, rémülten hőkölt vissza, mert egy irtóztató, szőrös testű, szárnyas ördögi lény jelent meg a szeme előtt. A plébános csak úgy bírta lecsillapítani a népharagot, hogy kiemelte és felmutatta az ördögfaj-zatot: egy döglött szúnyog volt, a bűvös műszer pedig egy mikroszkóp. Tanner érvelése még tétovázó, a kor szelleméhez igazodik. Például nem tagadja, hogy az ördög csakugyan elszállíthatja a szövetségeseit egyik helyről a másikra, de a repülés a boszorkányszombatra nem egyéb álombeli képzelődésnél. A boszorkányok legtöbbnyire férjes asszonyok; miként lehetséges hát, hogy annyi éjjelen távol legyenek a férjüktől, s ez ne vegye észre? Azzal szokták ezt magyarázni, hogy az ördög szemfényvesztésre is képes és egy látszat-alakot fektet a férj mellé. Ez viszont istentelen beszéd, mert az Úr nem engedheti meg, hogy a démon ártatlan férjeket ilyen gonoszul becsapjon ... Annál nagyobb sikere volt egy 1631-ben névtelenül megjelent könyvnek. Cautio criminalis volt a címe, s a következő évben már második kiadását is elkapkodták. A világ csak nagy sokára tudta meg, hogy a merész írással Friedrich von Spee jezsuita szerzetes vert végig a boszorkányhit megátalkodott felekezetén. Speet a Rend gyóntató atyául rendelte ki a boszorkányság miatt elítéltek mellé Würzburgba.
Friedrich von Spee egy jó barátra tett szert Würzburgban. Előkelő fiatal pap volt: Johann Philipp Schönborn, utóbb würzburgi püspök. Megkérdezte egyszer Speet: ugyan mitől olyan fehér a feje? hiszen még nem idős ember, még barna fürtök illetnék meg. A válasz drámai volt: „Elítélt boszorkányokat gyóntattam a haláluk óráján. Mikor ezek a szerencsétlenek felismerték, hogy bízhatnak bennem, fuldokló zokogások közben vonták vissza a kínpadon kicsikart vallomásukat és Istent hívták tanúságul, hogy ártatlanok. Ebbe őszültem bele." Spee megrázó vallomása, majd a Cautio criminalis olyan világosságot gyújtott a fiatal pap lelkében, hogy hercegérsek korában, saját országában többé nem raktak máglyát boszorkányok számára. Valóságos bestseller-számba ment a protestáns Balthasar Bekker könyve: Az elvarázsolt világ. Két hónap alatt négyezer példány kelt el belőle, s egész Európát elárasztották a holland eredetinek többé-kevésbé jó fordításai. A siker következménye: az amszterdami protestáns egyházközség védelmére kelt a létezésében megtámadott ördögnek; Bekkert lelkipásztori tisztétől megfosztották, még az Úrvacsorától is eltiltották. 1691-ig állta az üldöztetést; akkor a halál megszöktette a rászabadult falka elől. Megint egy századforduló. Christian Thomasius, a nagyhírű hallei egyetemi tanár 1701-ben katedrájáról üzent hadat az ördögnek. Mint jogtudósnak, akkora volt a tekintélye, hogy előadásaival szemben az ellenpárt hangja fokozatosan elhalkult. Ő volt az utolsó nagy ember, akire még a XVIII. századnak szüksége volt, hogy az elődeitől örökül hagyott sötétséget eloszlassa. Svédország 1763-ban, Németország 1775-ben küldte máglyára az utolsó boszorkányát. Európában a legutolsó boszorkányper szomorú emléke sajátságosan a szabad Svájchoz tapad, ahol 1782-ben egy ártatlan cselédlányt ítéltek pallos általi halálra. Az Európából kizavart ördög egy ideig menedéket talált a tengerentúl, Mexikóban. Még a tizenkilencedik század vége felé is érkeztek hírek Mexikóból ottani boszorkányperekről. A legutolsó hír - szinte hihetetlen! - 1877-ből kelt. San Jacobo városában augusztus 20-án öt boszorkányt égettek el. Nem valami felbuzdult népítélkezés folytán, hanem hivatalosan. Nevét is tudjuk az ítélet szerzőjének és végrehajtójának: Ignacio Costello, az ottani alcalde (községi elöljáró). A boszorkányok sorsáról ezzel a rövid, de tartalmas mondattal értesítette főnökét, a kerületi elnököt: „Alulírott az egész lakossággal egyetértésben elrendeltem, hogy a bűnösöket le kell tartóztatni és el kell égetni. Éljen a függetlenség és a szabadság!" Ma már a boszorkányperek kora elmúlt. Magyarországon Mária Terézia óta nincsenek.
|