Nagymamámnak, Laura Gentrynek, aki megtanított rá, hogy az apró termet, a nőies finomság és a tökösség minden ellenkező híresztelés ellenére sem zárják ki egymást.

A legtöbb embernek kocsányon lóg a szeme, amikor meglátja a sebhelyeimet. Az első döbbenet után persze rögtön jön a jaj-látni-se-bírom: az illedelmesen zavart, szemlesütős figura. Jujjuj, csak még egy pillantást, csak még egyet! Belehalnának, ha nem gúvadhatnának még egyszer. Persze csak úgy suttyomban, futólag. Tök észrevétlenül. Na persze. A forradáskollekcióm nem elég nagyszabású ahhoz, hogy megtöltsön egy vándorcirkuszt, vagy bekerüljek vele a láncfűrészes sorozatgyilkosok kézikönyvébe, de azért így is elég látványos. Pete McKinnon tűzoltóparancsnok és bűnügyi szakértő szemben ült velem, lapát tenyerében egy pohár jeges teát szorongatott, amivel a titkárnőnk, Mary kínálta meg. A karomat bámulta. A legtöbb férfi nem ezzel kezdi, de az ő kíváncsisága puszta érdeklődés volt, szexuális felhangok nélkül. A sebhelyeimet gusztálta, és szemmel láthatólag eszébe se jutott, hogy zavarban kéne lennie.

A jobb alkaromon két mély, késsel ejtett vágás fut végig. Az egyik heg fehér és régi. A másik babarózsaszín és nagyon új. A bal karomon több a látnivaló. Egy kis fehér forradásdombocska dudorodik a könyökömnél. Életem végéig súlyokat kell emelnem, különben a hegek bemerevednek, és nem tudnám többé mozgatni a karom. Legalábbis a gyógytornászom szerint. Van ott egy kereszt alakú égési seb is, szimmetrikus összhatását némileg rontják a rajta árfutó, cakkosan szabálytalan karomnyomok, amiket egy alakváltó boszorkánynak köszönhetek. Köszi. Akad egy-két sebhely a blúzom alatt is, de vizuális effektek szempontjából a két karom az abszolút csúcs.

Bert, a főnököm a leghatározottabban megkért rá, hogy kosztümkabátot vagy hosszú ujjút viseljek az irodában. Állítólag néhány ügyfelünk kifejezte fenntartásait a kötelességteljesítés közben szerzett khmm… sérüléseimmel kapcsolatban. Még aznap este jó mélyre elástam a hosszú ujjú gönceimet. Éljenek a feneketlen gardróbszekrények! Bert mindennap egy kicsit hidegebbre állította a légkondit. Ma olyan novemberi zima volt idebent, hogy percenként libabőrös lettem. Rajtam kívül már mindenki pulcsiban járt dolgozni. Én meg kiruccantam beszerezni néhány bikinitopot. Az ilyen dekoltált cucc remekül kiemeli a hegeket a hátamon.

A tűzoltóparancsnokot egy barátom, Rudolph Storr őrmester ajánlotta be nálam. Ő és McKinnon együtt játszottak az egyetemi focicsapatban, és azóta haverok. Dolph igazán csínján bánik a „haver” szóval, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy közeli barátok.

-Mi történt a karjával? – törte meg a csendet McKinnon.

-Vámpírokat karózok három műszakban. Néha berágnak rám. – Belekortyoltam a kávémba.

-Berágnak? – visszhangozta McKinnon, és vékony szája önkéntelenül mosolyra húzódott.

Letette a poharát az asztalra, és kibújt a zakókabátjából. Irdatlan széles volt a válla, mint egy hegylánc, talán többet mért széltében, mint én hosszában. Magasságban is jó eséllyel verte Dolph százkilencven centijét. Negyven körül járhatott. A haja tökéletesen galambszürke volt, némi fehér színezte a halántékánál. Ettől persze nem látszott előkelőnek, csak fáradtnak.

Hát, sebhelyügyben, mi tagadás, utcahosszal vezetett. Égési hegek kúsztak föl a karján; a kézfejétől indultak, és eltűntek rövid ujjú vászoninge alatt. A bőre beteg, márványosan rózsaszín-fehér árnyalata volt, egy olyan állat foltos napbarnítottságával, ami félnaponta vedlik.

-Ez durva lehetett – fújtam egyet.

-Az volt. – Csak ült ott, és hosszan, rezzenéstelen tekintettel nézett a szemembe. – Maga is átélt már durva dolgokat, nem?

-Naná! – a bal vállamon följebb húztam a blúzom ujját. Elővillant a fényes nyom, ahol egy golyó végighorzsolt. A pupillája egy hajszálnyit tágabbra nyílt. – És most, hogy már megmutattunk egymásnak, micsoda fasza fiúk vagyunk, nem térhetnénk a lényegre? Mi szél hozta hozzám, McKinnon parancsnok?

Elmosolyodott, és kabátját a széke támlájára dobta. Elvette a teáját az asztalról, és belekortyolt.

-Dolph szerint maga rosszul tűri, ha vizsgáztatják.

-Mondjuk úgy, hogy rühellem, ha ostoba próbákat kell kiállnom.

-Honnan tudja, hogy kiállta a próbát?

Most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak.

-Hívja női megérzésnek. Szóval, mit akar tőlem?

-Tudja, mit jelent az a szó, hogy piromágus?

-Piromániás balféket – feleltem.

Úgy nézett rám, mint aki nem egészen ezt várta. Sóhaj.

-Pirokinetikus képességekkel rendelkező embert, aki puszta mentális erővel hívja elő a lángokat.

Bólintott.

-Találkozott már valaha igazi piróval?

-Láttam pár filmet Ophelia Ryanről – feleltem.

-Az archív fekete-fehéreket?

-Ja.

-Az a nő már rég halott. Tudja?

-Nem, nem tudtam.

-Halálra égett a saját ágyában. Öngyulladás. Sok piromágus végzi így. Mintha a kor előrehaladtával egyre kevésbé lennének képesek kordában tartani a képességüket. Találkozott már valaha ilyen emberrel?

-Nem, soha.

-Hol látta a filmeket?

-Az egyetemen két szemeszter paranormalitás-analízist hallgattam. A legkülönfélébb parák tartottak előadást nekünk, demonstrálták a képességeiket; de a pirokinetika olyan ritka képesség, hogy kötve hiszem, a prof akár egyet is talált volna az országban.

Bólintott, és a teája maradékát egyetlen hosszú kortyban húzta le.

-Találkoztam egyszer Ophelia Ryannel, a halála előtt. Kedves öreg hölgy volt. – Körbe-körbe forgatta a jéggel teli üvegpoharat hatalmas kezében. A pohárra meredt, és még véletlenül se nézett rám, mialatt beszélt. – Nem sokkal később volt szerencsém egy másik piromágushoz is. Fiatal gyerek volt, egy huszonéves srác. Eleinte üresen álló házakat gyújtott fel, mint a piromániások többsége. Utána olyan épületekkel próbálkozott, ahol emberek is voltak, de gondoskodott róla, hogy mindenki időben kijuthasson. Aztán kinézett magának egy rozzant bérházat, egy afféle igazi, nagykönyvbe illő tűzcsapdát. Az összes kijáratot felgyújtotta. Több mint hatvanan haltak meg. Csupa nő és gyerek.

McKinnon rám emelte a szemét. A tekintetét elhomályosították az emlékek.

-Ez volt a legtöbb áldozatot követelő tűzeset, amit valaha láttam életemben. Később hasonló szisztéma szerint porrá és hamuvá égetett egy irodaházat is. De ott megfeledkezett néhány kijáratról. Huszonhárom ember rekedt benn.

-Hogy kapták el?

-Elkezdett írogatni az újságoknak meg a tévének. Azt akarta, tudja meg ország-világ, hogy ő ölte meg azokat a szerencsétleneket. Elevenen elhamvasztott néhány zsarut, mielőtt elkaptuk. Olyan speciálisan hőszigetelt védőruhát viseltünk, amilyeneket olajfúrótornyok oltásánál használnak. Ez még rajta is kifogott. Bevittük a rendőrségre. Hiba volt, lángba borította az egészet.

-Hová máshová vihették volna?

Lendületesen megrándította a vállát. Olyan volt, mint amikor egy hegy csuklik.

-Fogalmam sincs. Valahová máshová. Még mindig rajtam volt a tűzálló ruha. Belecsimpaszkodtam. Mondtam neki, hogy együtt égünk el, ha nem hagyja abba. Ő csak nevetett, és hirtelen mindene lángolni kezdett. – McKinnon óvatos mozdulattal helyezte a poharat az asztalra. – A tűz halványkék volt, mint a gázláng, csak épp egy árnyalattal sápadtabb. Őt nem égette, de az én ruhámat sikerült lángra lobbantania. Az az átkozott izé állítólag háromezer fokig bírja, mégis olvadni kezdett. Az emberi bőr kábé hatvan fokon megég, de valahogy mégsem én égtem kis tócsává, hanem a védőruha. Le kellett tépnem magamról, ő meg közben nevetett. Egyszerűen kisétált az ajtón, és nem volt senki, aki akkora marha lett volna, hogy megállítsa.

Nem mondtam ki, ami amúgy is nyilvánvaló volt. Inkább hagytam, hogy folytassa.

-Az előtérben értem utol. Nekivágtam a falnak. Fura dolog, de ahol hozzáértem, ott nem sérültem meg. Mintha tűzmentes buborék vette volna körül. A karomtól éreztem a tüzet, de a kézfejem tökéletesen sértetlen maradt.

Bólintottam.

-Van egy elmélet, ami szerint a pirót az aurája védi. Amikor megérintette, behatolt az aurájába, a saját védelmi vonalai mögé, ezért nem égett meg a keze.

Rám bámult. Lassan bólintott.

-Talán valóban ez történt. Keményen nekicsaptam a falnak, újra meg újra. Azt üvöltötte: „Porrá égetlek! Elevenen fogsz elégni!” Aztán a tűz színe egyszerre a megszokott sárgásra változott, és ő is lángolni kezdett. Elengedtem, hogy kerítsek egy poroltót. Nem tudtuk elfojtani a lángokat. Az oltóanyag minden másra hatott, csak rá nem. Olyan volt, mintha a teste mélyéből tört volna elő a tűz. A lángok egy részét megfékeztük, de mindig újraéledtek, amíg a srác egyetlen tűzgolyóvá nem vált.

McKinnon tekintete elfelhősödött, és tele lett rettegéssel, mintha még mindig maga előtt látná a jelenetet.

-Nem halt meg, Miss Blake, nem úgy, ahogyan kellett volna. Borzalmasan hosszú ideig sikoltozott. És mi képtelenek voltunk segíteni rajta. Egyszerűen képtelenek voltunk.

A hangja elfulladt. Aztán csak ült ott, és a semmibe révedt.

Egy lélegzetvételnyi ideig vártam, aztán halkan megkérdeztem:

-Miért jött el hozzám, parancsnok?

Pislogott, aztán mintha megrázta volna magát.

-Azt hiszem, van egy új piromágusunk, Miss Blake. Dolph szerint, ha valaki segíthet minimalizálni az áldozatok számát, az csak maga lehet.

-A paranormális képességek a szó szakmai értelmében nem természetfeletti eredetűek. Inkább olyanok, mint mondjuk az a képesség, hogy az ember csont nélküli kosarat tudjon dobni.

A fejét csóválta.

-Ami ott halt meg előttem az őrsön a padlón fetrengve, az nem volt ember. Nem lehetett az. Dolph szerint maga szörnyszakértő. Segítsen nekem megtalálni ezt a szörnyet, mielőtt valaki meghal.

-Ezek szerint még nincs áldozat, csak anyagi kár? – pillantottam rá meglepetten.

Bólogatott.

-Tudja, kirúghatnának az állásomból azért, mert eljöttem magához. Följebb kellett volna passzolnom az ügyet, engedélyt kérnem a feletteseimtől, meg minden. De eddig mindössze pár épület dőlt össze. És szeretném, ha ez így is maradna.

Nagy levegőt vettem, aztán hangosan kifújtam.

-Boldogan segítenék, parancsnok, de őszintén szólva lövésem sincs, mit tehetnék az ügyben.

Előhúzott egy vastag dossziét.

-Ebben minden benne van, amit tudunk. Nézze át, és hívjon vissza ma este.

Elvettem és rátettem a mappámra.

-A számomat megtalálja a papírok között. Hívjon fel, oké? Talán rémeket látok, és nincs is semmiféle piromágus. Talán valaki más tette. De akárki az, Miss Blake, lételeme a tűz. Végigmegy egy épületen, és közben úgy ontja magából, mintha olajat fröcskölne. Nem találtuk nyomát gyújtóanyagnak, a házak mégis úgy lángolnak, mint a fáklya. Mintha átáztatták volna őket valamivel. Amikor a fát bevisszük a laborba, nem találunk semmi vegyszernyomot, az anyag tiszta. Akárki is az, Miss Blake, olyan dolgokra képes, ami fizikai képtelenség.

Az órájára pillantott.

-Kezdek kifutni az időből. Gőzerővel dolgozom, hogy hivatalosan is bevonhassam magát ebbe az ügybe. De attól tartok, a feletteseim addig halogatják a döntést, amíg emberéletek vesznek oda. Egyszerűen nem ülhetek ölbe tett kézzel.

-Oké, visszahívom ma este. Általában sokáig dolgozom. Meddig hívhatom?

-Bármeddig, Miss Blake. Soha nincs túl késő.

Biccentettem, és felálltam. Kézfogásra nyújtottam a kezem. A szorítása erős volt, határozott, de nem agresszív. Azok a fickók, akik kiakadnak a sebhelyeimtől, általában úgy szorongatják a kezemet búcsúzáskor, mintha azt akarnák, hogy a mamámért sikítsak. McKinnon nem. Neki megvoltak a saját sebhelyei.

Alig zuttyantam vissza a székbe, amikor felberregett a telefonom.

-Mi az, Mary?

-Larry vagyok. Mary úgy gondolta, nem harapod le a fejét, ha rögtön kapcsol.

Larry Kirkland, a vámpírhóhér-gyakornokom elméletileg épp a városi hullaházban volt, és vámpírokat karózott. Vagy mégsem?

-Nem harapom le a fejét. Mizújs, Larry?

-Gyere ki értem kocsival, lécci! Égető szükségem lenne egy hazafuvarra.

Enyhén remegett a hangja.

-Mi az, kölyök, valami gáz van?

Felnevetett.

-Igazán megszokhattam volna már, hogy a szende figura nem válik be nálad. Annyi rajtam az öltés, mint egy hímzőpárnán. A doki szerint túlélem.

-Mi a franc történt?

-Gyere ide, majd elmondom.

És a kis retek egyszerűen letette.

Egyetlen oka lehetett rá, hogy ilyen nyúlbéla legyen. Valami ökörséget csinált, és megszívta. Két testet kellett megkaróznia. Két hullát, akik holnapig biztosan nem kelnek életre. Hogy lehet ilyesmit elbaltázni?

Mary röpke két perc alatt átszervezte az aznapi találkozóimat. A fölső asztalfiókból elővarázsoltam a Browning High-Powert, és becsúsztattam a vállszíjas pisztolytáskámba. Amióta nem hordok kabátot az irodában, azóta a stukkerem a fiókban lakik, de házon kívül – főleg napnyugta után – egy lépést se teszek nélküle. A legtöbb dög, aki belém kóstolt, már halott. Nagy részüket saját kezűleg tettem hidegre.

Na ja, az ezüstözött golyó az emberiség legtutibb találmánya a húsvéti nyuszi óta.